Závada Pál legújabb kötete három színdarabot tartalmaz, a trilógiának is tekinthető három nagyregény (a Jadviga párnája, A fényképész utókora és az Idegen testünk) színpadra alkalmazott, dramatizált változatait.

A szerzőt, amint arra külön is kitér egy vele készült interjúban, már tizenöt éve foglalkoztatja prózai művek dramatizálása. Először felkérésre készített rádiójátékot két saját írásából, a Kulákprésből és a Jadviga párnájából, valamint Gelléri Andor Endre művéből az Egy önérzet történetéből. Igazi, élő színpadi adaptációt is többet készített, ilyen Mikszáth Különös házasságának színpadi változata, vagy a Móricz Erdély-trilógiájának alapján készült Bethlen. De folytatható a sor a szintén Móricz regény Kivilágos kivirradtigig, vagy a Kosztolányi Édes Annáját alapul vevő verzióig.

Hogy a terjedelmi kereteiben szükségszerűen szűkebb drámai műfaj mennyire korlátozza a nagyregény szinte határtalannak tetsző horizontját, színes szüzséjét, már más kérdés. A szerző ezzel kapcsolatban arról beszél, hogy egy színdarab megírásának éppúgy a nulláról kell nekilátni, akárcsak egy regénynek, még akkor is, ha előbbinek utóbbi a kútfője. Semmiképpen sem cél az, hogy a színdarab mindössze a regény egy leszűkített drámai kivonata legyen, hiszen mindkét műfajnak megvan a maga sajátságos formanyelve. Hiába korlátozottabbak időben és térben a színpadi műfaj keretei, mégis van rengeteg többlete is: a színpadi kép, a szcenika, a szereplők játéka, a hangok, a hangsúlyok, a szövegek és szövegrészek közötti csendek, a metakommunikáció, a zene. És ezekre a lehetőségekre már a dráma írott szövegének is valamilyen formájában reflektálnia kell. Vagyis az olvasónak is másképpen kell kezébe vennie a drámakötetet, mint a regényt, ilyen szempontból tehát elég szerencsétlen a kötet fülszövegének az a megfogalmazása, hogy olyan ennek a könyvnek az olvasása, mintha kihúzófilccel a kezünkben olvasnánk újra a régi könyveket. Hiszen mindig szerencsétlen, ha az ember a feldolgozást az eredeti mércéjével méri, noha mindenki ezt teszi, és elég itt most csak a filmes regényadaptációk tömegére gondolnunk, illetve az azokat befogadó nyeglén ásító nagyokosokra, akik szerint a könyv minden esetben jobb volt.

A kötet mindhárom darabja valódi kihívást jelent a dramaturgok és a rendezők számára egyaránt, hiszen a darabok cselekménye borzasztóan sűrű, gyakran párhuzamosan peregnek az események, a cselekmény időben folyton ugrál előre és hátra egyaránt. Mindhárom mű használ kart, amelynek összetétele változó, s tagjai ezzel párhuzamosan különböző mellékszereplők szerepét is játsszák. A kar megszólalásai esetén majdnem mindig ott szerepel a dőlt betűs instrukció is: ének. Ez megint sok többletfeladatot ad a színpadra állítóknak.

Tovább a teljes cikkhez!

Dege Sándor

Forrás: Olvaslak.hu (2013. június 6.)