(kiadvány: Megy a világ)

Megy a világ előre, és – adja magát a cím, hogy játszunk vele – megy a kötet is előre, miközben mégsem: valójában egy pont körül forog, míg valami őrült ringlispílbe kerülünk.

Krasznahorkai László új kötete – én ezt nem tudtam előre – nem csak új írásokat tartalmaz, hanem régieket, egészen koraiakat is. Így amikor, még rögtön az olvasás elején belefutottam a Théseus-általánosba – amelynek képét a fejemben már oly' rég Tarr Béla Werckmeister harmóniái határozzák meg –, azonnal valami egészen különleges hangulatba kerültem. Azon nyomban az kezdett foglalkoztatni, vajon mi szervezi a kötet logikáját, miért épp azok az írások kerültek bele, amik, és persze rögtön hatásvadászatot sejtettem: milyen hangulatba kell majd nekem kerülnöm e könyv végére?

A hatásvadászat Krasznahorkai műveiben amúgy is garantált – bár ez olyan negatív jelentésű szó, én egyáltalán nem ebben az értelemben használom –, hiszen végtelenbe, vagy legalábbis oldalakon keresztül tartó mondatai óhatatlanul is megakadályozzák az olvasót, hogy levegőt vegyen – mintha én mondanám végig ezeket a mondatokat – és még e cikk megírása közben is arra késztetik ezt az olvasót – itt most engem –, hogy ne tegyen pontot. Persze e stílusnak számos hatása van, amit megértek, időnként azonban zavaró: szeretnék már megállni, elgondolkodni azon, amit épp az előbb mondott nekem a mesélő. De nem lehet, a gondolatmenetnek nincs vége, és mikor végre mégis vehetek egy levegőt, már zsong a fejem. Na nem az oxigénhiánytól, hanem attól a sok mindentől, amire gondolni szerettem volna, de nem gondolhattam, mert nem volt mondatvégi pont – hiába, megy a világ.

A kötet olvasása közben nem lesz vidám az ember, miközben a fent részletezett stílus rohamos olvasásra késztet, mégis egy idő után az az érzésem, hogy ugyanazon gondolat körül pörgünk, kattogunk rajta, mintha Krasznahorkai nem tudna ezzel megbirkózni és ezért újra és újra, új és új közegben körüljárja, hátha sikerül a helyére tenni. Ez pedig az ember vélt változtathatatlansága felett érzett kilátástalanság, Krasznahorkai szerint az ember hiába törekszik a fejlődésre, végül úgyis csak középszerű és ugyanolyan marad. Miközben ezt a gondolatot járja körül, sok érdekes és finom megfigyelést tesz, fogalmaz meg, amelyekben az ember valóban magára ismerhet és ezért megmosolyoghat, de e ringlispíllé bokrosodó depresszív gondolatmenetből azért jó volna kikerülni.

Amíg végiglapozzuk a kötetet záró üres oldalakat, van idő elgondolkodni azon, amit több nagy levegőre végigolvastunk, ezt követően pedig ki-ki vérmérséklete szerint eldöntheti, hogy mennyire azonosul a világképpel, amit Krasznahorkai képvisel. Nyaralásra ne ezt a könyvet vigyük magunkkal.

Pethő Réka

Forrás: Campus Online (2013. június 05.)