A recenzió írója nem elfogulatlan, sőt. Minthogy a szerző valamennyi könyvét ismeri, írt néhányukról, és már az első novelláskötetnél megállapította (Fél négy. Magvető, 1998), érzékelhetően új beszédmód érkezett a magyar irodalomba a klasszikus szövegrendszer tökéletes ismeretével, ugyanakkor a klasszikus novella felszaggatásával, átrendezésével. Humorral felszolgált agyatlanságok és lírában vétkes agresszív felismerések. Kb. ez a Cserna-Szabó próza. A technológia novellásköteteknél remekül működik, szállítja az eredményt. A kérdés az a Halálcsillag esetében, mit művel egy regénnyel, minthogy a regény más paraméterek mentén fut, az olvasó bizonyos mértékű biztonságot, komfortérzetet követel a regényben, és minimum elvárja, hogy olvasás közben ne érezze teljesen hülyének magát.

Ha valaki megkérdezi a recenzenstől, mit, miféle kötetet jósol a szerzőtől a közeljövőben, utolsóként jutna eszébe a regény. Hiszen ott az indokoltan sikeres gaszto-vonal, a sikeres extra irodalomtörténet + alkohol vonal, ott a novellafüzérek, miért kellene? Járt utat járatlanért el ne hagyj, mondja a közmondás. Ami bevált egyszer, holnap működik, így a másik. A recenzens tudja, bár igazoltan nem a méret a lényeg, csökkenti a szakma áhítatát, ha a könyv nem egy kiló. Az ugyan nem világos, miért ne próbálna új szakaszt negyven alatti író, akár fontos, forradalmat kirobbantó közéleti eposzok is kikerülhetnek a gépéből.

Cserna-Szabó a Halálcsillagot klasszikus metódusban indítja. Két szálon fut a cselekmény. Nem akart két szálon futni, azért hóna alá csapta, leköltözött kincses Kolozsvárra, motort cserél benne, western-motort, ettől kezdve fut két sávon két főszereplő Emlék Bundás kortárs író és James Lee vadnyugati bandavezér, mint Balzacnál Goriot és Rastignac, vagy Mikszáthnál Apolka és Pongrácz története (a Beszterce ostromában). A „klasszikus” két szálon futó regény alapállapotának ezzel vége. Két hagyományos novelláskötetet kapunk, ami valóban két szálon, kétféle idősíkban tempóz végzete felé – regényé applikálva. A western-szál inkább testes, élettel és vérnősző szexualitással szépen meghintett pornóelbeszélés, az író-szál szövegfolyama pedig hol naplóféle, hol novellatörmelékek, karcolatok, jegyzetek és recept. Karaktervillanások, napi történések, helyzetek, kocsmák, vendéglők, vendéglői emberek, ital, és az ebből következő másnapok és máshetek, a részletesebben megjelenített, így köthető kapcsolatok: a nemváltó Zafír, a borissza szerető, Mókus, a fácánhúsú, szökdöső szerelem: Léna. Összefoglalva nihil. Az írói nihil sziporkázó pillanatokat szerez a kedves olvasónak. Színek, évek, mozaik, zuhogó tetris-elemek. Az olvasó vagy tudja, hol jár éppen, vagy nem. Ha nem tudja, honnan indul, merre tart, ki ez itt éppen, és mégis olvassa, miért teszi? Jó volna távolabbról megvizsgálni, tulajdonképpen mi ez a regény, talán választ ad a kérdésre. A két párhuzamos történet központi motívuma a permanens írói pokol. Az apokalipszis. Tehetetlenség, tanácstalanság, létezés embrionális szinteken. A másik motívum a kiváltságokat követelő test, a macsó lét, élet a szakadatlan kuplerájban, ahol minden vég elképzelhető, még az is, ami Leevel, a western vonal bandavezérével történik, aki soha nem hagyott szemtanút, megölt mindenkit, a felmentő tárgyalás végeztével megtanul zongorázni (Mert eddig nem tudott. „Honnan tudnék? Eddig jóformán csak bankot raboltam, viszkit ittam, kurvák ágyában hemperegtem.”). Lee, a félelmetes ágyi bajnok és gyilkos bandavezér a zongorához ül.

A teljes recenzió itt olvasható »

Forrás: onagy.nolblog.hu, 2013. július 17.