Krasznahorkai László újabb kötettel jelentkezik, ilyenkor pedig mindig felmerül a kérdés, hogy hova tovább. Az eddigi művek olyan emlékeket hagytak maguk után, amelyek már csak súlyuknál fogva is mintha ellehetetlenítenék a folytatást. De Krasznahorkai ismét új elbeszélői pozícióra lelt, tett még egy lépést, hátra, ki a világból, és – láss csodát! – még innen is lehet mondani valamit az emberi tájról, amely az író elbeszélőjének szeme elé tárul.

A novelláskötet három részre tagolódik aszerint, hogy az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő milyen viszonyt létesít hallgatóságával a szövegeken keresztül. Az első részben „beszél”, a második részben „elbeszél”, a harmadikban pedig „elköszön”. Beszélni kizárólag meglehetősen súlyos témákról beszél, elbeszélni csak meg nem értett, menekülésre kárhoztatott emberek történetét beszéli el, az elköszönés módja pedig finom költőiségének ellenére ismételten csak rendkívül radikális. De álljunk be először is az első rész fanyar, gyöngyöző zuhataga alá!

„El kell innen menni”, mondja a szöveg első sora azonnal behívva a menekülés fogalmát, amely aztán az egész művet végigkíséri, majd hamarosan megtudjuk, hogy már nincs hová, mert nincs már a Földön hely, ahová egy olyan ember, mint az elbeszélő, elmehetne. Krasznahorkai a – bocsánat a kifejezésért – „Keleti korszak” műveiben (Az urgai fogoly; Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó; Rombolás és bánat az Ég alatt) hosszú utat járt be, amelynek a végére egyértelműen kiderült, hogy a teleológiáját és koherenciáját vesztett nyugati kultúrával szembehelyezett Kelet, mint egy innen reménykedőben megfogalmazódó vágy tárgya, tulajdonképpen már réges-régen nem létezik.

Le kell akkor hagyni a Földet, kezdődik a második darab, amelyben hősünket már harcban látjuk az egész mindenséggel, és habár ezt a harcot még megnyeri, a következő töprengésben a lázas erőpróba rezignált elmélkedésbe fordul.

„Nincs vége a történelemnek, és nincs vége semminek sem, mi sem áltathatjuk magunkat azzal, hogy velünk bármi is bevégződnék. Csak folytatunk valamit, és fenntartjuk valahogyan, valami folytatódik, valami fennmarad.”

A Milyen szép című másfél oldalas ezzel szemben már-már gyermeki elragadtatással beszél egy világról, ami egy Táj nincs című tájelméleti előadássorozattal ér véget, amelynek keretében különféle szakmák képviselői mondanák el, hogy a maguk szempontjából mit tartanak a tájról, és A torinói ló inzertjéül szolgáló, Legkésőbb Torinóban című írás is kecsegtet némi reménnyel a részvét fogalmán keresztül, a kötet címadó darabja, a Megy a világ előre azonban rögzíti az elbeszélő helyzetét, és megpecsételi sorsát.

„az elkerülhetetlen véletlen számunkra örökre érthetetlen működését tehát, melyben mi törvényeket kerestünk és találtunk, voltaképpen egyáltalán nem ismertük meg az elmúlt és hősies évszázadok alatt, amiként biztosak lehetünk benne, hogy megismerni az eljövendőkben sem fogjuk semmiképp, mert megismerni csak ennek az elkerülhetetlen véletlennek a következményeit voltunk és vagyunk és leszünk képesek, azokat a rettenetes pillanatokat, amikor csattan az ostor, csattan az ostor a hátunkon,…”

Az első rész töprengései témájukat tekintve filozofikusak tehát, más tekintetben viszont semennyiben nem azok: nagy ívű megfigyeléseket tartalmaznak csupán, de nem biztosítanak helyet arra, hogy bárki is belépjen a diszkusszióba. Az elbeszélő nem sokat törődik tételei alátámasztásával, és csak rendkívül homályosan számol be arról, hogyan is jutott ilyen következtetésekre. Jó érzékkel illesztette be a szerző ezek közé a rövid írások közé a Théseus-általánost, amelynek narrátorát a szervezők vendégül látják, hogy tartson meg három előadást, és akinek viszont ez a vendéglátás foglyul ejtésnek tűnik, a felkérés pedig gyötrő kényszernek. A szomorúságról, a lázadásról, illetve a tulajdonról „szóló” előadásokat valóban megtartja ugyan, de nem kap és nem is vár semmiféle reflexiót, sőt, még csak nem is számít rá, hiszen még azzal kapcsolatban sem ért egyet a hallgatósággal, hogy ő most milyen státusban ad is elő pontosan. Nem csoda, hiszen neki teljesen más az érdeklődési horizontja. Ahogy maga mondja:

„Engem (…) csupán (…) az a lépésrend foglalkoztat, amellyel ki lehet hátrálni a világból.”

Mivel is van olyan súlyos problémája ennek az elbeszélőnek, hogy miatta az egész világot hajlandó elutasítani? Önmagában ebből a műből nem lenne könnyű feladat felelni a kérdésre. A korábbi Krasznahorkai-könyvekben számtalan utalást találtunk arra a kérdésre, hogy adott karakternek mi is hiányzik pontosan a világból, és pontosan mitől is vált számára ennyire elviselhetetlenné az „ott, kint”, a Megy a világban viszont úgy kell összecsipegetnünk az említésmorzsákat. A harmadik, Felejteni akar című írásban például találhatunk egy ilyen töredéket.

„El akarja felejteni, hogy saját maga játszotta el mindenét,…hogy nincs se istene már, se eszméje.”

És folytatja, azt mutatván, hogy már a hiány tünetei is pusztán dekadens formában észlelhetőek, a megbomló nembelesimulás egyetlen maradéka pedig a kietlen szenvedélyekben való mártózás:

„…mert tényleg csak ennyi, a füstje és az olcsó szeszek maradtak a hajdani metafizikai utas sóvárgásából az angyali birodalom felé – valami piszkos füst a vágyódásból, valami orrfacsaró szesz a megszállottság őrjítő italából.”

Mivel is van tehát baj pontosan? Sajnos, pont az Egésszel, a változás és történés fékezhetetlen sodrásával, illetve azzal, hogy ezek nem vezetnek sehová, mégsem „halnak ki” úgy, mint – teszem azt – egy sehová nem vezető biológiai mutáció.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Torda Balázs, Filmtekercs.hu, 2013. július 23.