Az egyik novella címében szerepel is a ballada szó: Gátépítők balladája. Ha a kihagyásos, elharapott, drámai tónusú kisepikai közlések érzékeltetésére – áttételesen – alkalmas e műfajnév, akkor a kötet emberszaggató léthelyzeteinek szaggatott leírásai: prózaballadák. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Katonás rendben áll a három ciklus. Mindegyikben öt elbeszélés. Az első ciklusnak az első írás ad címet (Csendélet a bányatónál), az utolsó ciklusnak az utolsó (Indiánok tankok ellen), a középsőnek pedig az ötből a középső (Nappá lett lámpafény). E szintagma a kötet élére is került (vagyis szövegszerűen élhely és centrum összetalálkozik). Potozky László könyvében tiszta építkezés, fegyelmezett szerkesztés, választékosan gyomlált beszédmód mondja ki a döntő szót. Vagy inkább metszi el azt. A szerző ugyanis szívesen él az elhallgatás, a közvetett hírül adás eszközeivel. „Gyakran kapta azon magát – olvassuk például a végképp befülledt, képességeit vesztett íróról –, hogy egy rozsdától érdes borotvakéssel játszadozik, néha meg azon elmélkedett, hogy vajon egy hirtelen jövő, tragikus esemény mennyivel értékeli fel egy író jóformán el sem kezdett életművét”. Csillaggal történő elválasztás, nézőszög-váltás után így folytatódik a szöveg: „Szerzőm halála után jó ideig üres volt a ház”.

A stiláris petárdákkal nem élő, patronokban nem gondolkodó kötet imént idézett (záró) elbeszélése mégis slusszpoénos. Slussz is, poén is, de nem fosztja meg mindvégig kitartó komor méltóságától, abszurdoid szarkazmusától, emelkedett keserűségétől a százkilencvenkilenc oldalt. A szerző halálának tényét maga az írásmű, a novellabeli szerző kezétől származó, be nem fejezett, kallódó történet közli velünk. A megszemélyesített szövegről kiderül, hogy szemétre került, de egy másik író véletlenül (hiszen gyermekrajzokkal összefirkálva a kéziratlap felhívta magára a figyelmet) rátalált, észrevette bontakozó értékeit, kikerekítette, közreadta, s most szerepel egy kötetben – melyet a kutya sem olvas. A történet értelmezi és értékeli önnön történetségét, nagyjából elégedett folytatásával és befejezésével. Azzal a folytatással és befejezéssel, melyet csak összegzésként sző önmagába, míg az előzmény (a befejezetlen sztori) része a műnek. Mennyire örült volna az olvasó a posztmodern idején e tripla fenekű alakítási eljárásnak! Ma már egy kicsit avíttabban cseng a megszólaló textus töprengése: „A kötet végére kerültem – hangzik el a Potozky-kötet végére került »másik« novellában –, előttem hozzám hasonló, ciklusokba szuszakolt, középszerű novellák. A legrosszabb mégis az identitászavar: mert akkor ki is a szerzőm valójában? Az a lángelme, aki megszülte történetem, ahhoz viszont túlságosan hűtlen volt, hogy befejezze? Vagy az a féltehetség, aki görcsölve bár és silányan, de némiképp aktualizált, és megajándékozott utolsó mondatommal? Jobb lett volna tán örökre elfeledett töredék maradni?”

A szerzőség kérdése, az írástevékenység szkepszise a könyvet beszegő két novellában jelenik meg erőteljesen. Másutt a csöndesen szivárgó, iróniátlanabb rezignáció a lét súlyosabb szegmenseire irányul. A megalázottakra és megszomorítottakra, a magányra és a háborúra, a sivár életre és jeltelen halálra. A Csendélet bányatónál – egy szerelmespár utolsó nyara, melyet a lány visszafordíthatatlan, elgyengítő halálos betegsége fojtogat az elhagyatott, egyszerre fenséges és kietlen, a két ember és a természet által is fölélt környezetben – pazar felütés, a legjobb írások egyike.

A teljes kritika itt olvasható »

Forrás: Tarján Tamás, Revizor Online, 2013. július 26.