Trianon tabu, Trianon fétis – furcsa, ingoványos terület: aktuálpolitikai játszmák és évszázados ideológiai viták övezik. György Péter új könyvében a ma forgalomban lévő Erdély-képekből kiindulva egy tágas, sokfelé indázó történeti áttekintés keretében érvel amellett, hogy a nemzeti giccs ideológiájának reflektálatlan átvétele helyett a gazdag kulturális hagyományhoz való odafordulás segíthet a képzelt helyett a valóságos Erdély megismerésében.

Az Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötet szervesen összefügg a szerző előző könyvével. Az Apám helyett egy sajátos apa-könyv, amely a saját családtörténeten keresztül beszél a holokauszt traumájának feldolgozatlanságáról és ennek a Kádár-rendszer által működtetett emlékezetpolitikai stratégiákkal való mély összefüggéseiről; az újabb könyv pedig az ún. Trianon-szindrómát vizsgálja meg többféle, ám egymástól ideális esetben nem elválasztható szempontból. A két könyv közös állítása, hogy ha nem akarunk a saját történeti helyzetünktől teljesen elidegenedve a legegyszerűbb politikai jelszavaknak kiszolgáltatva élni, egyszersmind kihullani annak lehetőségéből is, hogy saját történetünket megalkothassuk és elbeszélhessük, alaposan át kell gondolnunk a 20. századi magyar történelem feszítő kérdéseit.

A könyv többféleképpen olvasható, a tizenhárom fejezet között találunk kifejezetten aktuálpolitikával foglalkozó írásokat, elméleti jellegű áttekintéseket és olyan esettanulmányokat, amelyek egymástól függetlenül is érdekesek lehetnek azok számára, akik tragikus sorsokkal szegélyezett kultúrtörténeti csemegére vágynak. A György Péter írásait ismerőknek nem lesz meglepetés, hogy a többféle tudományterülettel érintkező narrációt a mélyfúrások között létesített kapcsolat tartja össze: első ránézésre egymástól távoli jelenségek (pl. Dobogókő mint multifunkcionális spirituális kultuszhely, az erdélyi irodalom története és Magyarország Alaptörvénye) kerülnek szoros viszonyba. Elsősorban az építészet és az irodalom alkotásaira építi elemzéseit, a műalkotásokat minden esetben árnyalt kontextuális elemzéssel ellátva, ügyelve a történeti háttér és a kézenfekvő asszociációk részletes bemutatására.

A művek – nem függetlenül esztétikai teljesítményüktől, de – mindig dokumentumként válnak fontossá, és a kiválasztott művek szinte minden esetben a kanonizált történeti mintákhoz képest valami furcsa elemet rejtenek magukban. Nem véletlen, hogy a kötet „főszereplői” (Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos vagy kisebb mértékben Karinthy Frigyes) nem állnak kimondottan a kulturális emlékezet főhelyén: olyan marginális, „instrumentalizálhatatlan” figurák, akiket a hagyomány nem tud egyértelmű kategóriákba sorolni: az ő életművükkel, erkölcsi válságaikkal való megismerkedés is része annak, hogy az egységesnek látott múlt árnyalatokat, kontúrokat kapjon.

A teljes kritika itt olvasható »

Forrás: Pogrányi Péter, Kötve-fűzve, 2013. július 17.