A fülszövegben olvasott jelzők kicsit elidegenítően hatottak rám – végül is olyan sokszor olvastuk már valakiről, hogy kivételes ifjú tehetség. Meghökkentő, de ezúttal szóról szóra így igaz.

Nem tudom, milyen gyerek lehetett a most huszonöt éves, a fénykép alapján kissé konok tekintetű ifjú. Szívesen képzelem olyan kis vadócnak, aki bár „minden csínyre friss”, mégis fűszálat rágva képes merengeni a fölötte futó felhőkön, olyannak, aki észrevétlenül meghúzódva a kisszéken, leste a felnőttek olykor italgőzös beszélgetéseit. Ezek persze csak képzelgések részemről – valójában nem sokat tudok Potozky László gyerekkori körülményeiről. Csíkszeredai születésű, ott járt gimnáziumba is, és a kolozsvári egyetemen szerzett 2011-ben újságíró-szakos diplomát. Vagyis, tanult ember, nem valamiféle vadvirág. A Nappá lett lámpafény előtt már megjelent egy kötete, az Áradás, az Erdélyi Híradó Kiadónál, s rögtön sikereket hozott a szerzőnek.

Potozky László szeret mesélni. Történetek kavarognak a fejében. Némelyik talán még nem eléggé kiforrott, másutt a ritmussal, vagy épp a képekkel, szóhasználatával van némi problémám – ha nagyon figyelek. Mert amúgy magával ragad elevensége, tömörsége. Írásai élesek, néha meg tompák, rögvalóságúak és égbenyúlók. A rövid prózák három azonos nagyságú fejezetre tagolva jelennek meg, noha a fejezetek nem jelentenek zárt tematikai egységeket. Az írások széles skálán mozognak, ami meglepő, hogy nagyon sok élményanyagot tükröznek – noha ezek megélésére még nem volt elég ideje a szerzőnek. Mindenesetre sokat tud a világról. Az, hogy eleven rajzot ad gyerekekről, akik jók, rosszak, megszégyenítettek és kicsúfoltak, érthető. Talán az is, hogy a felsejlő Ceausescu-diktatúra kiszolgáltatottság-élménye erős, hiszen az író közvetlen környezete nyilván sok impulzust átadott erről a korról. A szövegek első síkja mögött mindig valamiféle elvágyódással vegyes komorság jelenik meg, miközben sok nyomát látjuk a játékoknak is – igaz, utóbbi inkább az alkotás lélektanával kapcsolatos.

Potozky szerencsésen kerüli el azokat a buktatókat, amelyeket az érzelmesebb témák rejtenek. Így a legelső novella, a már oly sokszor megénekelt, a halálos betegség utolsó stádiumában lévő lány – és a mellette kitartó szerelmes – története könnyen tűnhetne át szirupos melodrámába. Szerencsére nem ez történik. Szerzőnk inkább szenvtelen, félig szürreálisba olvadó hangon mesél, a téma lehetőségeivel, a „kellékekkel”, a vízzel, a kietlenséggel, az elhagyatottsággal gazdaságosan bánik. Egyszerű mondatokkal teremt erős atmoszférát: „A ház telis-tele volt múlttal.”

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Tóth Zsuzsanna, www.olvassbele.hu, 2013. augusztus 19.