Bakker lebilincselő egyszerűsége a teljesen egyedi módon, a nulláról felépített motívumrendszerbe is beleszövődik, amelyben olyan jelentéktelennek tűnő apróságot is elbeszélője szuverenitásának szimbólumává képes tenni, mint a cigarettázás. - Szöllősi Barnabás kritikája Gerbrand Bakker Az iker című regényéről.

Fent minden csendes – így hangzik Gerbrand Bakker regényének holland címe (Boven is het stil) Szőcs Petra fordításából vett idézettel. A szerző első felnőtteknek szánt könyve a magyar mellett még angolul jelent meg Az iker (The Twin, fordította: David Colmer) címen, mely verzió 2010-ben nyerte el az International IMPAC Dublin Literary Awardot, ami egycsapásra nemzetközi hírnevet szerzett a visszavonultan élő gazdálkodó-kertész írónak. Mindkét változat érvényes lehet, sőt az angol nyelvi hagyomány esetében még indokolt is a konkrétabb névelős-főneves címadás, véleményem szerint magyarul mégis szerencsésebb lett volna a holland, német (Oben ist es still) és francia (Là-haut, tout est calme) példát követni, ha már ilyen szép zeneiséggel sikerült lefordítani ezt a félmondatot és az egész regényt.

„Felköltöztettem apámat az emeletre.” -- szól a könyv nyitómondata, s már ebből is látható, hogy a szerző rögtön az első szónál elkezdi megdolgozni a fent fogalmát és szimbólumát. Az ötvenöt éves elbeszélő, Helmer magányosan tölti dolgos hétköznapjait apró tanyáján; a rutinok elvégzését (a tehenek reggeli fejése, árucsere a tejszállítóval, a tyúktojások begyűjtése, a birkák és szamarak kihajtása és beterelése) látszólag csak haldokló apja nehezíti meg számára. Ahogy azonban folytatódik a csöndes apa-fiú harc a magatehetetlen férfi létezése és elmúlása fölött („ -- Hívd ki az orvost! / -- Nem hívom.”), egyre világosabbá válik, hogy Helmert még apjánál is jobban zavarja az általa életben tartott családi múlt: ikertestvére, Henk és édesanyja halála. Rövidesen feltűnik Henk egykori menyasszonya, Riet is, aki a tizennyolc éves fiú halálát okozta egy autóbalesetben, hogy szívességet kérjen volt szerelme ikerpárjától. Riet Henk után elnevezett, ám másik férfitól született fiát küldi Helmerhez dolgozni. A mindeddig egyedül tevékenykedő gazdának most egyszerre kell apa- és nagybátypótlékként, valamint főnökként viselkednie a kis Henkkel szemben. Mindez életre kelti benne apja egykori segédjének, Jaapnak az emlékét is, aki Helmer egyetlen igazi fiatalkori barátja volt. Akárcsak az apa és Jaap, Helmer és Henk között is túl intenzív és ambivalens érzelmi viszony alakul ki ahhoz, hogy a fiú pár hónapnál tovább maradjon dolgozni. Távozása után nem sokkal Helmer apja is meghal. A temetésre látogató ismerősök között feltűnik Jaap, akivel a főszereplő huszonöt év folyamatos munka után először kel útra.

„Egyedül vagyok.” -- ez a regény utolsó mondata, s a fentiek alapján talán kissé bonyolultnak tetsző történet semmi másról nem szól, mint ennek a ténynek a megtapasztalásáról. „Ez most már az én házam. Akkor állok meztelenül a tükör előtt, amikor csak akarok.” Ám hiába mondja mindezt Helmer, ha saját vonásaiban őmaga is Henket látja: „Amikor a tükörbe nézek, viharvert arcom mögött mindig egy tizennyolc-tizenkilenc éves fiút látok.” A végső következtetés értelmében viszont az ikerlét is szimbólummá válik, hiszen Helmer egész eddigi életében testvérét hivatott pótolni apja és környezete számára („Henk az apja fia volt, én nem voltam az anyám fia.”), s csak a regény cselekménye során tanul meg elszakadni kényszerszerepétől, függetlenedni a múlt eseményeitől, és talál rá önmagára.

Gerbrand Bakker legnagyobb írói érdeme az egyszerűség. Aminek a világos összefoglalására én egyetlen bekezdésben képtelen vagyok, azt ő olyan elegánsan bontja ki háromszáz tíz oldalban, hogy olvasás közben föl sem tűnik: regényének van története. A cselekmény ugyanis teljesen mindennapi helyzetek ábrázolásából épül fel: Helmer bedugja a fejét a tehenek alá, de a szomszéd gyerekek játszadozása megakasztja a munkában; ételt visz apjának az emeletre és már menne is a dolgára, de ő valami furcsa kérdéssel föltartja; megvacsorázna Henkkel, de a fiúnak hiányzik a bor az asztalról. Az események zökkenőmentes lezajlását mindig megzavarja valami apróság, s Helmer ezek mentén, lépésről lépésre kezd megváltozni.

Emlékei azonban kiemelkednek a hétköznapok rendjéből. Ezek egyszeri és megismételhetetlen pillanatok, melyek szélsőségesen rossz (az első alkalom, hogy Henk nem hajlandó Helmerrel együtt aludni; Henk és Riet szeretkezésének meglesése; Henk vagy éppen anyjuk halála) vagy szélsőségesen jó (az ikerpár felhőtlen gyerekkori együttléte; sziámi ikerként való összetapadásuk félelmükben; korcsolyázás és sörözés Jaappal) tapasztalatokról szólnak. A szöveg érzékeny struktúrája nyomán ezek szintén abban segítenek Helmernek, hogy külön tudja választani, mi az, amire neki személy szerint szüksége van, s mi az, amit el kell utasítania önmaga megtalálásához.

Bakker lebilincselő egyszerűsége a teljesen egyedi módon, a nulláról felépített motívumrendszerbe is beleszövődik, amelyben olyan jelentéktelennek tűnő apróságot is elbeszélője szuverenitásának szimbólumává képes tenni, mint a cigarettázás. A nála dolgozó kis Henk dohányzik, ami Jaap ugyanilyen szokására emlékezteti Helmert, s ő is kedvet kap a dologhoz. De Henk gyári cigarettái valahogy nem állnak a kezére: „Lehet, hogy inkább a sodort cigarettás típusba tartozom.”, akárcsak Jaap, aki Van Nelle dohányból tekert magának, amit Helmer apja mindig is rossz szemmel nézett. A regény végére az elbeszélő is belejön a kézi sodrásba: „A dohányzás jólesik, illik hozzám.”, s közös útjukon Jaappal együtt füstölnek a dán tengerparton: „A dohányzás tűnődő foglalatosság.”

Hasonlóan Helmer egyediségét hivatott ábrázolni az is, hogy a gazdálkodásban a szamarakon kívül minden állatot örökölt, míg ezeket magának vette. Nincs is igazán ember rajta kívül, aki bánni tudna a jószágokkal: a szomszéd gyerekek is félnek tőlük, és Henk is húzódozik velük foglalkozni, mert kiskorában egy póni fejbe rúgta. Ezzel szemben Jaap „Szamaras Embernek” hívja barátját a könyv zárófejezetében.

A teljes kritika itt olvasható »

Forrás: Szöllősy Barnabás, Litera, 2013. augusztus 17.