„Mély meggyőződésem, hogy a nőnek közvetlenebb a kapcsolata az univerzummal, kozmikusabb lény, mint a férfi” – vallja a kilenc interjúalany egyike. Nekem pedig mély meggyőződésem: a férfi hajszálra ugyanolyan kozmikus lény, mint a nő. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Melyikünknek van igaza? Csak az univerzum adhat választ, ha majd őt is megkérdezik.

E könyv arra vállalkozik, hogy a tágan értett hazai prózaírói közép-korosztály kilenc jeles férfi tagját faggassa műveikben ábrázolt nőalakjaikról. Koncepciózusan kizárólag férfiakat, a nőfigurák megformálásáról. A kilencek általános véleménye szerint a mai magyar irodalom nem bővelkedik ikonikus (a nagy olvasmányélményként említett művek hősnőihez, elsősorban Anna Kareninához és Bovarynéhoz mérhető) hősnőkben.

Érdekes módon bár Scherter Judit eltökélten csak férfiakat kérdez, elfogadja válaszként, ha a kortársak közül Rakovszky Zsuzsa, a régebbiek sorából Kaffka Margit, Szabó Magda, Galgóczi Erzsébet teremtményeit emlegetik nagy mintaként: nők írta emlékezetes nőket (ami tehát a kérdezői optika szerint szinte inadekvát). Persze a másik (erősebb vagy gyengébb?) nem írói közül nem marad ki például Závada Pál (Jadvigájának köszönhetően), Bodor Ádám (több nő-szereplőjével), meglepetésre (és egyébként elmarasztalva) Kertész Ákos (a Makra Valijáért), valamint természetesen még néhányan. Nem sokan. A klasszikusokat alkalmanként, majdnem a választ adó író ízlésének véletlene folytán, ímmel-ámmal Móricz Zsigmond, Németh László, a világirodalomból Thomas Mann képviseli. Inkább ámmal, mint ímmel.

A kérdések, amelyeket Scherter Judit feltesz, problematikus – leggyakrabban az anyára, a feleségre, a szerelmesre, a szeretőre vonatkozó – kérdések. Közvetlen kapcsolatot tételeznek fel élet és irodalom között, akarva-akaratlanul a „valakit/valamit megírás” tévképzetébe kövesednek, életrajzi ösvényeken indulnak. Nem kis hányadukra csupán kitérően, elhallgatva, tétován, meaculpázva, ráhagyóan lehet felelni. Vagy poénosan, blikkfangosan. Épp a „férfi ír nőfigurát” alapkérdés sokszor megválaszolatlanul marad. „Az ember az esetek többségében egy életen át be van zárva a saját nemébe – olvassuk az egyik megszólítottól –, de szenzuális és felfogásbeli lehetőségei nem korlátozottak. Olyan lehetőségekkel éltem, amelyeknek munka közben volt egyfajta fizikai visszahatásuk. Erről részletesen nem fogok beszámolni neked”. Arról sem innen értesülünk, hogy például az egyik író egyik nőalakja kapcsán a magát megírtnak vélő érintett miféle kifogásokkal, ellenszegüléssel élt – ugyancsak szépirodalmi műben.

A teljes kritika itt olvasható »  

Forrás: tarján Tamás, Revizoronline, 2013. augusztus 23.