Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van a politikán kívül is.Mert ott a politikán kívül is politika van. Ott minden botrány politikai botrány. Nincs erre meggyőzőbb történet, mint Hajnóczy Péter Elkülönítőjéé a múlt század hetvenes éveiből.

A szovjet blokkban vissza lehetett élni ugyan az elmegyógyászattal politikai célokból is, de az Elkülönítő történetében ilyesmiről szó sincs. Csupán arról, hogy ahol a jogállami garanciák ismeretlenek, s bármit meg lehet tenni politikai okokból, ott azt a „bármit” bármilyen egyéb okból is meg lehet tenni. Ott az önkény a politikailag érdektelenek és veszélytelenek magánéletére is kiterjed.

Van egy legkevésbé sem elmebeteg hölgy, aki ideiglenes fölvételét kéri egy szociális otthonba. Bezárják őt egy elmeszociális otthonba örökre. S azonnal elveszik a lakását, hogy ne legyen visszaút. Véletleneknek és bátor embereknek köszönhető, hogy mégis lett. Van egy férfiú, aki tizenkét évet tölt az elmebetegek intézetében. Soha nem volt elmebeteg, soha egyetlen orvos se mondta, hogy az. Van egy kleptomániás zsidó. Őt az elmeszociális otthonban a lakótársak sok éven át folyamatosan verik. Azért is, mert kleptomániás, azért is, mert zsidó. Az otthon munkatársai nem tesznek ez ellen semmit. Végül agyon is verik az illetőt.

Hajnóczy Péter az egyes eseteken keresztül föltárta a rendszert. A részt és az egészet. Magyarország képtelenül túlzsúfolt kórházaiban sokkal kevesebb elmebeteget tudtak kezelni, mint amennyit kellett volna. Kétszer annyi beteget, úgy tizenötezret világ végi elmeszociális otthonokban tartottak. Ezekben nem működött semmiféle ellenőrző mechanizmus, ezekben nem volt bírói vizit. Semmi sem védte az elmebetegeket, az alkoholistákat, és semmi sem menthette ki onnan a tévedésből vagy gonoszságból oda juttatott nem oda valókat. Az orvosi jelenlét esetleges, illetve minimális volt, az otthonokban „egészségügyi középkáderek” uralkodtak, s parancsoltak az orvosoknak is. Szentgotthárdon az a dilettáns intézményvezető tartott „nagyvizitet”, rendelt gyógyszert, aki az epilepsziásokat úgy jellemezte, hogy „az mindenkit gyűlöl, mindenkire haragszik”. Némi kis hétköznapi, banális korrupcióval, „ártatlan” orvosi papírral gyakorlatilag bárki eltemethette útban lévő rokonát ilyen intézetekben, amelyekben igen magas volt a halálozási arány, s ezen nem is iparkodtak változtatni, mert hiszen sok várományosa volt a megüresedő helyeknek.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Révész Sándor, NOL, 2013. augusztus 24.