Mesterséges megtermékenyítés, veszélyeztetett terhesség, koraszülés, gyereknevelés – az anyák szó szerint vért hullatnak, miközben a probléma a társadalmi és intézményi rendszerbe kódolt. Kiss Noémi, az Ikeranya című novelláskötet szerzője mindezt a saját bőrén tapasztalta.

KISS NOÉMI író, irodalmár. A Miskolci Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének adjunktusa. Ifiként sportszerűen úszott, vízilabdázott. Rózsaszín szemüveg címmel kritikai beszélgetéssorozatot indított a Nyitott Műhelyben a női írás hagyományáról. Ikeranya név alatt blogolt évekig előbb az Irodalmi Centrifuga (ICA), majd a Bezzeganya közösségi blogon.Szépíróként eddig négy kötete látott napvilágot: Tájgyakorlatok (2003), Trans (2006), Rongyos ékszerdoboz. Utazások keleten (2009), Ikeranya (2013). Írásai német, szerb, bolgár, angol és lengyel nyelven is megjelentek. Fekete-fehér címmel 2011-ben könyve jelent meg a fotográfia és az irodalom kapcsolatáról. 2014-től fél éven át Zürich város írójává választották (Fotó: Csoszó Gabriella)

– Árulja el, mikor volt ideje blogot, könyvet írni, miután világra jöttek az ikrei?

– Mikor megszületett a lányom és a fiam, egy szabad percem sem volt, mert négy hetet inkubátorban töltöttek. Ott álltam mellettük és zörögtem kintről. Nem Svédországban vagyunk, mondta az orvos, mikor szerettem volna kézbe venni az újszülött babáimat. Én, ha valami váratlan hatás ér, írással vezetem le. És ha az kibírhatatlanul nehéz, akkor is szakítok rá időt. A fejőgép mellett is fejben jegyzeteltem. Aztán otthon, etetések és altatások között írtam, sokszor a földön, a szőnyegen fekve, guggolva, a mosógépen, ahogy jött. Szerettem volna rögzíteni az élményeimet, mert a szülést követően egészen más, hormonzavaros, de izgalmas, érzelmes világba pottyantam. Felkészületlen voltam, mint minden anya. Tudtam, hogy ilyet sosem érzek többé, és ezt most meg kell fogni – na, ez lett a magzatirodalom.

– Miért érezte szükségét a blogolásnak?

– Hasonló helyzetben lévő anyáknak, apáknak írtam. Naivan reménykedtem, meg persze fel is voltam dobva, hogy így könnyebb elfogadni másoknak is a problémáikat: fogantatás, koraszülés, Dévény-torna, korai fejlesztés, örökbe fogadás – ezek voltak az első témáim. Épp a bőrömön tapasztaltam mindezt. Először nem is a saját gyerekeimről szerettem volna írni, hanem arról, amit közvetlenül láttam, átéltem és átélhetővé tehetek. Kórteremben, rendelőben, védőnőnél, az inkubátor mellett, vagy a korai fejlesztőben – csak figyeltem az egyéni drámákat, reakciókat.

– Terápiaként is működött az írás?

– Számomra nem, de azért tud gyógyítani a sors- és blogtárs. Hirtelen látod magad kívülről, így könnyebben elfogadod a nehézségeket. Hálóingben, tenyeredben az arcoddal, lelombozva az érzéstől, hogy ez csak veled eshet meg, sokkal nehezebb túlélni az első évet csecsemőkkel.

– A közbeszéd piedesztálra emeli az anyaságot, miközben ez a szerep korántsem problémamentes. Miért rakódik rá a hamis, illúziót keltő máz?

– A világot nem kismamáknak és gyerekeknek tervezik, ők egyre inkább kiszorulnak: játszótéri gettókba, mesékbe, rajzfilmekbe, magánbölcsibe. A kismama általában utolsó a sorban. Manapság sok harmincas nőnek van problémás anyatörténete. Senki sem kéri tőlük, hogy mondják el. Csak hallgatunk róluk, köröttük. Pedig egész családokat érint, nagyszülőket, apákat a szülés modern problémája. A mai politika nem vesz tudomást rólu(n)k, sem valódi nő-, sem valódi családtámogatás nincs. Vagyis a politika nem a jövő nemzedékéről szól. Amolyan nyugdíjasteremnek nevezném a parlamentünket. Mert kirekesztő az anyákkal, nőkkel, gyerekekkel szemben.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Rácz I. Péter, vasarnapihirek.hu, 2013. 09. 01.

Megjelent a Vasárnapi Hírek 2013. szeptember 01-i lapszámában