„Szerencsére nagy formában van mostanság a magyar próza” – interjú Cserna-Szabó Andrással

Augusztus 17-én a Könyvkóstoló irodalmi est vendége Cserna-Szabó András író volt. A tiszakécskei irodalombarátok számára különleges alkalomnak számított ez az esemény, hisz – hagyományaikhoz híven – a nyárközépi Könyvkóstolót nem a könyvtárban, hanem magánháznál, kerti főzőcskézés keretében tartották, s erre egy olyan írót invitáltak meg, aki közismert szakértője a gasztronómia nemes művészetének. A trakta bográcsban rottyantott babgulyásból, tiszai sült halból, görög- és kuszkuszsalátából, válogatott házi süteményekből, étvágygerjesztőként pedig szilvaágyon érlelt házi pálinkából, és csodás zamatú borokból állt. Böszörményi Gyula, az est házigazdája két órán át faggatta Cserna-Szabó Andrást, majd jött a vacsora, melynek készítői (Támadiné Fazekas Tünde és Támadi János) izgatottan lesték, vajon ízlik-e az ország kedvenc gasztroírójának az, amit Tiszakécskén neki főztek. A fényképeket látva úgy tűnik, Cserna-Szabó András elégedett volt a Könyvkóstoló „alkalmi éttermének” teljesítményével. Az estet követően az íróval Böszörményi Gyula készített interjút.

Novelláid, esszéid, regényeid legtöbbje alaposan megdolgoztatja az olvasó rekeszizmait. Ezek szerint te alapvetően optimista író vagy?

Nem, optimista talán nem vagyok. De humor, pimaszság, irónia, groteszk, szemtelenség, tabutörés nélkül nem sok értelmét látom az irodalom nevű játéknak.

Mit jelent számodra az írás mint tevékenység? Egyszerűbben: miért írsz?

Semmi máshoz nem értek az íráson kívül. Valami olyasmit mondott Csáth: az írás gyönyört ad és kenyeret. Hát akkor ezért.

Szerinted van-e bármilyen jelentősége, súlya az irodalomnak a mai Magyarországon?

Van jelentősége és súlya. De csak nagyon-nagyon kevesek számára, pár ezer emberről van szó csupán. A szépirodalom (írók és olvasók közössége) ma egy nagyon pici szubkultúra, és halkan teszem hozzá, talán ez így is normális.

Elsősorban novellistának vallod magad, miközben sokan már rég temetni kezdték e műfajt. Miért érzed mégis – ahogy tiszakécskei beszélgetésünk során mondtad – az „irodalom csúcsának” a novellát?

Mert a novella a tömörítés művészete. Sokkal tisztább, csiszoltabb, töményebb műfaj, mint a regény. A vershez közelít. A próza csúcsa. Egy igazi, nagy novellában benne kell lennie egy egész nagyregénynek desztillált formában. A novella a csiszolt gyémánt.

„Az élet ott kezdődik, amikor nem tudod, mi lesz” – írja és vallja főhősöd a Szíved helyén épül már a Halálcsillag c. regényedben. Te is osztozol ebben a gondolatban?

Ezt a mondatot, azt hiszem, Hamvas Bélától loptam. Tökéletesen igaznak érzem, úgy a szerelemre, mint a létre vonatkoztatva is.

Számos lapnak dolgoztál, dolgozol külsősként és belső munkatársként is. Jelenleg – többek között – a Hévíz című irodalmi lap szerkesztője vagy. Mesélnél erről az egyre népszerűbb, szakmai körökben is egyre elismertebb folyóiratról?

Szálinger Balázs főszerkesztővel egy olyan országos irodalmi lapot akartunk létrehozni, ami nemcsak a szakmának, hanem főleg a „civileknek”, tehát az olvasóknak szól. Amit éppen olyan örömmel forgat egy nyugdíjas vidéki főorvos (mondjuk anyukám), mint egy fővárosi irodalmár. Poposra vettük a figurát kívül és belül, dizájnban és tartalomban egyaránt. És úgy tűnik, sikerült, szeretik, olvassák, keresik, dicsérik a Hévízt, a szerzőink pedig tehetséges kezdők és a magyar irodalom krémje. Van benne interjú, gasztronómia, helytörténet, irodalomtörténet és persze próza és vers. Nyakatekert kritikák helyett inkább költői esszéket közlünk (lásd pl. Háy János Weöres-nagyesszéjét a legutóbbi számban). Próbáljuk követni az irodalom mozgását, pl. ha úgy vesszük észre, Bánffy-reneszánsz készülődik, hát alaposan körbejárjuk a témát. Nem félünk a könnyedebb témáktól: Agatha Christie, Winnetou, Rejtő nálunk mind része az irodalomnak, amikről lehet, és kell is beszélni!

Étteremkritikusként a Gustónak és más lapoknak is írsz. Miként keveredtél a gasztronómia területére, s mi ragadott meg annyira e témában, hogy mára komoly ismerőjévé képezted magad a hazai és a világ konyhaművészetének?

A Magyar Konyha szerkesztőségében kezdtem 24 évesen munkatársként, a Gustónak is több mint 10 éve írok már étteremkritikákat. Gasztrotörténettel is régen foglalkozom, de komolyra akkor fordult a dolog, amikor Fehér Bélával összebarátkoztunk, és elhatároztuk, megírjuk közösen az Ede a levesben című könyvünket. Gasztrokrimik a magyar kulinária történetéből. A pacaltól a lecsón át Újházi leveséig.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Librarius.hu, 2013. szeptember 2.