Manapság mindenki ír. Facebook bejegyzést, blogot, esemest, slampoetry „költeményt” – ezek a menő, fastfood műfajok. Gyorsan születnek, hamar pusztulnak, mégis jóllakatják az internet-nemzedék szóra éhes gyermekeit.

De ki ír „szépirodalmat”?

Ki akarna, s merne ringbe szállni a halhatatlanokkal − fölöslegesen?

Mert hát ki olvas manapság olyan „szöveget”, amely (szándéka szerint) mást és többet jelent a leírtaknál?

NAPPÁ LETT LÁMPAFÉNY

Mi az ördög ez?

Potozky László huszonöt éves, értelmes, erős, jóvágású fiatalember. Nincs szüksége kétes értékű irodalmi babérokra ahhoz, hogy kiverekedjen magának egy férfinak való helyet az ég alatt. Mégis ír, novellákat − méghozzá bitang jól.

Tizenöt elbeszélést közöl az idei könyvhétre megjelent, második novellás kötetében. Ez már mindenképpen több, mint kamaszkori botlás, kékharisnya-kancák meghódítására szolgáló kísérlet, vagy forrófejű, bolond lázadás az ismeretlen ellen. Ha hinnék az efféle szavakban, azt mondanám, ez már sors. Mindenestre komoly, férfias elszánás, az évtizedekig húzódó öngyilkosság munkás vállfaja: szavakba költözni, az életteli káoszból a rendbe.

“Nehéz műfaj a novella: egy-két oldalon teljes világot ábrázolni, a bonyolult emberi viszonyokat tömören leírni, képszerűen és drámaian fogalmazni… A novella legyen igaz is, legyen mese is: essen egybe az olvasó tapasztalataival, de legyen csábítóan különös a formája, a cselekménye pedig – bármennyire rövid is – fordulatos… Legyen megjegyezhető a történet, mint egy-egy ppontos verssor, és toluljon fel az olvasó emlékeiből, ha kilátástalan helyzetbe kerül.”

Potozky novellái mindenben megfelelnek a Spiró György által fogalmazott, szigorú kívánalmaknak. Potozky László novelláinak van története, sűrű atmoszférája, csattanója, és mind – kivétel nélkül – a látszólagos káosz mögött húzódó, könyörtelen, fájdalmas, mégis gyönyörűséges rendről mesélnek. Potozky szerint ugyanis VAN rend, és nem csak a nyelvben (éljen a posztmodern!), hanem köröttünk, bennünk, mindenütt. Életünk mély, szenvedéses öröme (talán), hogy felismerjük, megismerjük, majd belesimuljunk, és méltóvá váljunk ehhez a rendhez. Nem okos, értelmes, célszerű rendről beszélek, melynek betartásáért jár majd a tizedesi krumplivirág, anyai dicséret, élettársunk hálás, köszönő ölelése.  Nem. Inkább Sziszüphosz rendje ez: csak-azértis vinni, vonszolni, görgetni fölfelé a követ, noha tudjuk, hogy erőfeszítésünknek nincs semmi, de semmi értelme.

Potozky messze kinő a kezdő tollforgatók tehetséges sorából. Mondhatnánk: majdnem minden sora északra tart, a Sarkcsillag fényénél fogalmaz. Novellái nem az írásról, hanem a megírtakról szólnak. Amit igazán kedvelek bennük, az mindig a kimondatlan, leíratlan, szóközökbe, csöndekbe kódolt közlés. A férfias mezbe burkolt, sóvárgó vigyázat. Igyekvés, alázat, kíváncsiság. Miként tudunk közelebb kerülni ahhoz, ami Kimondhatatlan. Ehhez persze igencsak pontosan, bizonyos szenvtelen, mégis érző kíméletlenséggel kell megfogalmazni mindazt, ami tapasztalatainkból leírható. Csakis az így láttatott kép mögül sejlik fel az a bizonyos láthatatlan másik.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Horváth Péter, Tiszatáj Online, 2013. szeptember 2.