Egyetlen szerzőt ismerek, aki – látszólag – rosszkedvű tárcákat szentel a hétköznapi őrület mozzanatainak, mégsem leszek rosszkedvű tőle, hanem – kissé keserű szájjal ugyan – derülök rajta. Ő Keresztury Tibor, aki hosszú évek óta körmöli rendü­letlenül néhány oldalas kisprózáit magyar mindennapjainkról.

Ha most egyetlen könyvet kellene adnom a gyerekemnek vagy a diákságnak arról, hogy milyen is volt a rendszerváltás utáni bő két évtized, hangulatban és atmoszférában, élményben és gyomor­ban, hogy miként éltük meg ezeket a lidércnyomásos éveket, akkor egyértelműen A készlet erejéig című gyűjte­ményes tárcakötetre esne a választásom. Ezt a könyvet nyújtanám át a tudatlan delikvensnek. Ebben a könyvben ugyanis minden megtalálható, amit tudni kell vagy lehet.

Ó, persze nem a napi politika, a pártok és intézmények örökös küzdelme. A percemberek harca, a sztárok és celebek felemelkedése és porba hullása, vagy az államférfiak gerinctelen pengeváltása. Nem is az évek krónikája, a társadalmi események szimpla sora. Nem a retró­divat ereklyéi. Nem is a tanító célzattal nyakon öntött napi panasz, mikrovilágunk megvilágító erejű szöveghalmaza.

Ebben a könyvben inkább a saját tekintet működik, amely megeleveníti világunkat. Ahogy belépünk egy lepukkant talponállóba, körbenézünk és egyszeriben átlátjuk kisszerűségünk törvényeit, két mondatban megfestve a csapos vagy egy cserkót nyakaló melós figuráját.

Miskolc és Debrecen, Balaton vagy Budapest: Keresztury Tibor tárcái bejárják az elmúlt két évtized jellegzetes pontjait, ahol megfordultunk nap mint nap. Otthonunkat, munkahelyünket, a lakótelepet, a buszmegállót, az élelmiszerboltot, az utcasarkot és autóparkolót, a balatoni nyaralót, a hétvégi házat, a különböző intézményeket.

Látszólag pontosan ugyanolyan hangnemben és dinamikával veszi szemügyre környezetét, ahogy internetes barátaink, a bloggerek, azaz naponta millió grafomán figura. Mégsem egyszerű blogjegyzetet kapunk tőle. Itt minden egyes kis szövegből finoman megmunkált, nyelvileg igényesen meghangszerelt kispróza született. Mindig a személyes élettérből indul el a tekintet, legyen akár egy szerkesztőségi iroda, otthoni íróasztal vagy családi együttlét. A személyes tér azonban a harmadik bekezdés tájékán tágulni kezd, kitekintünk észrevétlenül az udvarra és az utcára.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Novics János, Olvassbele.com, 2013. szeptember 7.