Zólya Andrea Csilla írása másodközlés a szerző engedélyével, nyomtatásban a Kalligram 2013/4-es számában jelent meg. A gyerekkönyvek a kortárs szépirodalom számára izgalmas lehetőségek tárházát jelentik a képzőművészeti alkotásokkal való együttmozgásra és párbeszédbe kerülésre, miáltal az egyik legintenzívebb felületét teremtik meg a kép és szöveg „egymásra figyelésének”. Kétségtelen, hogy ilyen szempontból is figyelemre méltó az IBBY Év Gyerekkönyve díjjal kitüntetett Máté Angi legújabb mesekönyve, Az emlékfoltozók, de mellette említhetjük az alig fél évvel korábban megjelent Kapitány és Narancshalat is, melyet szintén Rofusz Kinga illusztrált. (Máté Angi: Kapitány és Narancshal. Magvető, Budapest, 2012.)
A két kötet több ponton is párbeszédbe hozható egymással, elsősorban abban a tekintetben, ahogy a történetek fontosabb jelenetei találkoznak és együtt mozognak az illusztrációk sejtelmes, szürreális képi világával. A Kapitány és Narancshal főhőse egy hajóskapitány, aki megunja a tengeren a parancsolást, kapitánykodást, és egy hídra költözik. A szárazföldön többekkel találkozik (pl. a vattacukor-készítővel, a széllel, a Locsolókocsival és a székkel), akiktől fokozatosan megtanulja a keresés és a barátság mibenlétét. Ők ébresztik rá arra, hogyan találhatja meg elvesztett barátját. A képeken domináns a mindent átható kékség, ami dinamizálja az olvasást, a tenger és az égbolt mélykék árnyalatai összemosódásukkal kitágítják és határtalanná teszik a történetek által megjelenített tereket, a szabadság és a végtelenség érzetét keltve az olvasóban.
Az emlékfoltozók vizuális világa úgyszintén meghatározó szerepet kap a történetek elbeszélésében. A kép és szöveg szorosan összefonódik, egyrészt mert kölcsönös az átjárás a nyomtatott szöveg és a grafikák között, hiszen azokon az oldalakon is fel-feltűnik egy-egy kép, melyeken a szöveg helyezkedik el. Másrészt egyenrangú felekként saját formanyelvükön keresztül mesélik el a két tündérrigólány, a faodúbarna és a limonádészőke történeteit és bensőséges kapcsolatuk apró rezdüléseit. A tündérrigólányok névjegyévé vált hajszínük uralja a mesekönyv színvilágát. A barna és a sárga összeolvadásának legkülönfélébb árnyalatai töltik ki az egyes történetek közötti tereket, amit egy-egy fehér és piros részlet kiemelkedése tör meg, melyek olykor szintén belemosódnak a barnás árnyalatú felületekbe. Míg a kapitány kalandjainak elbeszélésében a kék a tenger és az ég szimbólumrendszerén keresztül az örök változást, a mozgásban levést érzékeltette és tartotta lendületben, addig itt a barna árnyalatai a föld színeként a földjegy jelentéssíkjait érvényesítve a helyben maradást, az el- és befogadást, az elmélyedést, a szemlélődést nyomatékosítják, minek következtében elidőző, lelassult olvasást tartanak fenn.
Természetesen alapvető e vonatkozásban a női princípium szerepkörének érvényesülése, ami a két rigólány viszonyában is megragadható, hiszen a kötet feltételezhetően egy anya-lánya kapcsolat különös történeteibe enged betekinteni, de ugyancsak ennek átsejlése ragadható meg az „emlékfoltozás” gyógyító gesztusában is. Történeteik vizuális megörökítésében szerepet kap a fehér szín is, ahogy takaróként, a tündérrigólányok haját hullámosító labdarózsákként, a lányok csiklintását kacagva eltűrő Holdként vagy a többször feltűnő felhőpamacsokként jelenik meg, melyekből olykor virágok nőnek. A legtöbb képen a kontrasztot a piros szín teremti meg, ami a szenvedély, a szeretet vagy az erő kultúránkban elfogadott szimbólumaként telíti élettel a képeket.
A kapitány meséjéhez hasonlóan Rofusz Kinga illusztrációi a tündérrigólányok történetéből is azt a fajta megfoghatatlan vibrálást ragadják meg és építik magukba, ami Máté Angi történeteiben a kimondott és a nyelv által teljességgel már el nem mondható között feszül, ami a megnevezett és a megnevezhetetlen dolgok, történések elmeséléséből és elmesélésének képtelenségéből fakad. „Volt egyszer két tündér, de mondhatnám azt is, hogy két rigó, de még azt is, hogy két kislány, én nem tudom megmondani, melyik, mert mindháromra hasonlítottak…” – indítja a szerző a bevezető mesét. (5.) Fontos, hogy mindhárom lehetőséget meghagyja, nem szűkíti le megnevezésüket valamelyik kiemelésével, így egyszerre engedi érvényesülni a különböző nézőpontokat és azok párhuzamos igazságait.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Zólya Andrea Csilla, http://konyvmutatvanyosok.wordpress.com, 2013. szeptember 16.