„És akkor élhettünk volna úgy,/mint a fényérzékeny növények:/felfelé törekedve. Élhettünk/volna úgy is, mintha éltünk volna.”

 A Tiltott nyelv szerepe szerint összegző, Takács Zsuzsa életművében a tizenhatodik kötet. A költő hosszú és gazdag életútra tekint vissza, idén ünnepli hetvenötödik születésnapját. Költészetét Ady, a magyar klasszikusok, Dosztojevszkij és a francia szimbolisták határozták meg. Pályáját rendkívüli koncentráltság és tudatosság jellemzi, melynek során többször megújította a korábbi lírai teljesítményt. Objektív költészet az övé, melynek az áhítatos szemlélődés, az életvágyból fakadó szomjúság kölcsönöz személyes hangvételt.  

A kötet szövegeiben a lírai én higgadt hangon szólal meg, a szerző szóképekben gazdag, tűpontos fogalmi rendszerben dolgozik. „Sütkérezünk a szeptemberi napsütésben,/kergetőzünk még a kerítés kőalapzatának/repedései közt, hideg gyíkok.”

Mottójában kijelöli az utat, mindjárt az elején fölszabadítja magát mások ítélkezése alól: „Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk,/de ha már gondolkodunk is,/Nem szabad megszólalnunk rajta./Megszólalni és kimondani, milyen/következtetésre jutottunk.” A költő nem a szótól fél, hiszen az fontos eszköze – hanem a jelentéstől, mely magában hordozza annak veszélyét, hogy az olvasó esetleg félreérti.

A négy fejezetre tagolt kötet első része az Emlékezésgyakorlat, ahol női sorsokat villant fel, sűrű, filmszerű beszédmódban. Ezt a Mesterek követi, melyet irodalmi-emberi példaképeinek szentel. A gyász előérzete a haldoklótól való búcsúzás fájdalmas gyűjteménye. Végül az India Teréz anya hitvallásával zárja a kötetet, egy hitehagyott világ díszletei közt.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kornis Virág, Könyves Blog , 2013. szeptember 17.