Andrzej Stasiuk és Krzysztof Varga azon túl, hogy nemzetközileg a legismertebb lengyel íróknak számítanak, még jó barátok is. Ennek köszönhető, hogy májusban mindkettejükkel találkozhatott a budapesti közönség, amikor Stasiuk legújabb könyvét Át a folyón címmel bemutatta Magyarországon. A rendszerváltás utáni lengyel írónemzedék karakteres szerzőivel a bemutató után beszélgettünk arról, hogy a lengyel írók nem szeretnek beszélgetni az irodalomról, ellentétben a magyarokkal, és arról, hogy nálunk még mindig él a Habsburg bürokrácia, mindennél jobban szeretünk csoportokba tömörülni, míg a lengyeleknek az illegalitás egyenesen létszükséglet.

Nem megszokott, hogy a magyar közönség egyszerre két lengyel íróval is találkozhat. Sokszor tesznek ilyen küldöldi turnékat?

Andrzej Stasiuk: Sokat szoktunk együtt utazni a világban, hiszen barátok vagyunk. Mivel Krzysztofnak Pest a második hazája, valahogy jött, hogy ő is velem tartson az új könyvem magyarországi bemutatójára. Nagyon szeretem ezt a várost, így amikor a kiadóm lehetőséget ad rá, mindig jövök.

Krzysztof Varga: Én valójában egy élősködő vagyok: minden lehetőséget megragadok, hogy Budapestre jöhessek, és annak is örültem, hogy együtt léphetünk fel itt. De ez nemcsak egy írói vizit számunkra, hanem olyan baráti együttlét, amit mindig szívesen használunk ki. Amint letudtuk a kötelező köröket, megyünk barangolni, belélegezzük a klímát. Pestnek megismételhetetlen légköre van, mindig különleges élmény ide jönni, sokkal többet jelent, mintha Prágába vagy Pozsonyba mennék.

Az Át a folyón is az utazásról szól. Azaz az utazásról is szól...

Stasiuk: Igen, az én hőseim állandó mozgásban vannak, utazgatnak, vándorolnak. Ez mindig is egy fontos momentum lesz számomra, mind a valódi életben, mind írásban.

Ha két író együtt utazik, akkor az jelent egyfajta közös munkát, együttgondolkodást is?

Varga: Hát, ami engem illet, képtelen lennék valakivel társszerzőként dolgozni. Az írás magányos munka, nem olyan, mint a többi művészeti tevékenység. És amikor Andrzejjel együtt császkálunk egy városban, akkor nem direkten íróként viselkedünk, nem beszélünk konkrétan az irodalomról. Persze van egyfajta sajátos, írói perspektívánk, mindketten az irodalmilag érdekes helyeket keressük, de egyszerű barátokként kell elképzelni minket. Mondjuk szeretünk temetőkben sétálgatni, ez lehet nem annyira átlagos tevékenység.
De az író feladata is az, hogy olyan dolgokra találjon rá, amelyek valami mellékágon, eldugott helyen rejtőznek, nem túl egyértelműek. Nem a központok érdekelnek minket, hanem a külvárosok.

Stasiuk: Ma például voltunk egy temetőben és egy hegyen is!

Varga: Igen, ebéd után a Lengyel Intézet vezetője megkérdezte, hova akarunk sétálni menni, én meg rávágtam, hogy egy hegyre. De nem ám a Gellérthegyre, ahogy ő gondolta, és ahova minden turista felmászik, hanem a Normafára. A klímáról van itt megint szó: Budapesten semmi értelme felmennem a várnegyedbe, az nem inspirál. De a Normafa, vagy a Farkasréti temető, na az igen.

Stasiuk: Életemben először ettem káposztás rétest! Méghozzá a Normafán. Egy kis bódéból árulták, kiváló volt. Irodalmi nézőpontból egy kis bódéból evett rétes sokkal érdekesebb, mint bármilyen elegáns vacsora.

És milyen volt a temető? Miben különbözött a lengyel temetőktől?

Varga: A lengyel temetők sokkal inkább szó szerint értelmezhető helyek, kevéssé fantáziadúsak. Ott például sehol sem láttam olyan sírfeliratokat, amiken csak annyi lenne, hogy Mama. A lengyeleknél mindig mindent pontosan ki kell írni.

Stasiuk: Képzőművészetileg is érdekesebbek a magyar temetők.

Vannak olyan országok, például Dánia is ilyen, ahol a temetőket még inkább hétköznapi helyként kezelik. Ott megtörténhet, hogy egy temetőbe nemcsak sétálni, hanem aludni, napozni, piknikezni mennek az emberek, mintha csak egy parkban volnának.

Varga: A lengyel hagyományban ez teljesen elképzelhetetlen. A sírhely komoly dolog: virág, koszorú, gyertya, síró ember kell mellé. Lengyelországban az igen erős katolikus hagyományok összekapcsolódnak a pogány szokásokkal, de még sincsenek igazán népies szokásaik a temetésekkel kapcsolatban. Elképzelhetetlen, hogy sörözzenek vagy igyanak egy temetőben. Talán csak a lengyelországi cigányok állnak ehhez másképp, sokkal szabadabban.

Stasiuk: Nekem nagyon tetszik ez a dán hagyomány, sokkal jobban, mint a komor lengyel.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: KönyvesBlog.hu, 2013. szeptember 22.