PÉNTEK ORSOLYA ● Először olvasható kötetben Hajnóczy Péter legendás Elkülönítője. A Valóság című lapban 1975-ben közölt szociográfiából anno bírósági ügy lett. Amikor pedig Hajnóczy felajánlotta a Magvető Kiadónak a teljes kéziratot közlésre, a kiadó, noha nem utasította vissza, Hajnóczy Kardos Györgyhöz intézett indulatos levelei ellenére „elfektette” azt. De miért is fájt annyira a Kádár-korban a Hatalomnak egy, az elmegyógyintézeti körülményekről szóló munka? Talán mert Hajnóczy a sztorin keresztül az egész rendszernek tükröt tartott. A jogi szervek, az államgépezet és a média összjátéka az író és az igazság ellen viszont sikeres volt.
1975-ben még a Sunday Times is hírt adott arról, hogy egy író, Hajnóczy Péter riportja kiverte a biztosítékot a szocialista Magyarországon. Pedig a Valóságban megjelent rövid szociográfia még csak nem is a teljes szöveg volt, hanem a magyarországi elmegyógyintézetekben uralkodó állapotokat bemutató írásnak csak egy finomított változata. Hajnóczy eredetileg dokumentumfilmet akart készíteni a Balázs Béla Stúdió számára, azonban hamar, már 1972-ben összeveszett a kijelölt rendezővel, Szurdi Andrással, aki az író állítása szerint egyrészt le akarta nyúlni tőle a sztorit, másrészt „feleslegesnek” minősítette Hajnóczy anyaggyűjtését. Holott az összeállt anyag – amelyből a szocioriport lett – akkor már eléggé súlyos volt.
A kötet előszavát jegyző Nagy Tamás szerkesztő kiemeli: Hajnóczynak ez a munkája a korban újjáéledő szociográfiai irodalom egyik nagy teljesítménye, az író az Elkülönítővel tulajdonképpen a Csalog Zsolt-, Simonffy András- és Tar Sándor-féle vonalhoz csatlakozik.
Hajnóczyt a kötetben a Valóság-beli szövegen kívül közölt levelek és feljegyzések tanúsága szerint a leginkább az foglalkoztatta, hogy az elmegyógyintézetekben kezeltek egy része tulajdonképpen fogvatartott, akinek semmilyen lehetősége nincs a jogorvoslatra. Az orvosokból álló „ítélőbizottság” döntéseit – ha egyáltalán volt ilyen döntés, hiszen 1975-ben számtalan beteget vizsgálat nélkül tartottak intézetekben több éven át – ugyanis senki nem bírálhatja felül, és nemhogy jogorvoslatra, de még panaszra sincs lehetőség. A könyvben végigkövethetjük például az egyik ápolt, Baráth Anna sorsát, aki egy füzetben rögzíti az embertelen bánásmódot, majd a panaszfüzetet elküldi az Egészségügyi Minisztériumnak. A minisztérium továbbítja azt a Fővárosi Tanács szociálpolitikai osztályának, amely kivizsgálás helyett visszaküldi kivizsgálásra a szentgotthárdi elmeotthonba, a vezetőségnek. A vezetőség pedig a bánásmódra panaszt tévő beteg gyógyszeradagját megemeli, illetve megtiltja neki, hogy látogatót fogadjon. Ennél elképesztőbb azonban az eredeti riportban Sz. Aliz néven szereplő nő esete, aki egy, az életében bekövetkező zavaros időszakban maga kérte szociális otthonban való elhelyezését, azzal, hogy kezelése után vissza szeretne térni addigi körülményei közé. A teljesen egészséges nőtől azonban, ahogy elhelyezték az elmegyógyintézetben, elvették lakását, amit másnak utaltak ki, és megkezdődött évekig tartó kálváriája: végül egy orvos házaspár hosszas küzdelme után szabadulhatott az inotai rehabilitációs intézetből. Nemcsak ő volt az egyetlen, akitől a hetvenes években a lakásért próbált megszabadulni ily módon a társadalom: mentálisan egészséges öregek ezreit helyeztették el hasonló intézményekben a házukra, lakásukra igényt tartó rokonok.
A kötetből kiderül, hogy Hajnóczy különös figyelmet szentelt Sz. Aliz – Szépvölgyi Aliz – sorsának, akivel annak kiszabadulása után is levelezett, ily módon a sokszereplős szociográfia – mintegy regényként – egyben egy konkrét személy sorsát is végigköveti az elmegyógyintézeti rendszerbe való bekerüléstől a szabadulásig.
A kötet Szépvölgyi Aliz azon leveleivel kezdődik, amelyeket az őt végül szabaduláshoz segítő Kiss-Vámosi Józsefnek és Konta Ildikónak írt: a nő leírja, hogy miként próbálja szabadulását kieszközölni a szentgotthárdi intézet vezetőségénél, akik teljes közönnyel viseltetnek problémája iránt.
Majd Hajnóczy levelei következnek, a Balázs Béla Stúdió vezetőségéhez és Schulteisz Emil egészségügyi miniszterhez, aki – meglepő módon – ki is vizsgáltatja az ügyet Hajnóczy megkeresése után.
A levelek után olvasható a kötetben az egykor a Valóságban megjelent szöveg, majd az egyes esetek leírása, először a már említett Baráth Annáé. A riportot készítő Hajnóczynak Konta Ildikó – aki Szentgotthárdon dolgozott pszichológusként férje, Kiss-Vámosi József mellett, ők próbálták kimenteni a rendszerből Szépvölgyi Alizt – elmondja, hogy az intézetben a „gyógyszereket, tehát olyan eszközöket, amelyeket gyógyításra kellett volna használni, büntetőeszközként használták”, vagyis a rentitenseket egyszerűen leinjekciózták. Az intézet tulajdonképpen a gondnok családi vállalkozása volt, a dolgozók nagy része neki valamilyen rokona vagy ismerőse, a bentlakók közül pedig 530 beteget évekig úgy tartottak fogva, hogy orvos nem látta őket. A büntetés eszköze volt az úgynevezett „elkülönítő”, amely egy rácsos szoba hálós ággyal – ezt a betegek csak zárkaként emlegették. A kötetben megszólaló dr. Soóky kimondja: „az intézetek arra jók, hogy a fölösleges embereket legális keretek között eltüntessék”.
A rendszer pedig csak spliclikkel lehet teljes: ők az „értelmesebb” betegek közül kerülnek ki.
A szigorúan tényeket közlő riport hatalmas hullámokat vert. Először a Hajnóczynak nyilatkozó Kiss-Vámosi doktor írt a Valóságnak, aki közölte: bár nem tudta, hogy újságcikk lesz majd a mondataiból, nem vonja vissza a kijelentéseit, csupán azt sajnálja, hogy Hajnóczy egy szót sem ejtett a négy év alatt bekövetkezett pozitív változásokról. (Kiss-Vámosi és felesége voltak, akik megpróbálták megreformálni a Szentgotthárdon uralkodó helyzetet, mielőtt Inotára kerültek.)
A teljes cikk itt olvasható »
Forrás: Péntek Orsolya, Oroszlános Udvar, 2013. szeptember 11.
