Elhagyatott ipari tájak, kísérteties lakótelepek, egérlyuknyi albérletek, pusztulásra ítélt vidéki térségek adják Potozky László második elbeszéléskötetének színhelyeit. A három ciklust tartalmazó, tizenöt novellát felvonultató könyv szereplőinek lelkében ugyanilyen elmosódott, színtelen állapotok uralkodnak, történeteik mögött a rendszerváltás előtti korszak hasonlóan kilátástalan képe rajzolódik ki. A fakó alaptónus mégsem teszi egyhangúvá a szövegeket, hiszen azok tematikai és stilisztikai sokszínűsége végig fent tudja tartani az olvasó érdeklődését. Még akkor is, ha akad egy-két erőtlenebb vagy épp erőltetett próbálkozás az egyébként gondosan összeválogatott és megszerkesztett írások között. Naplószerű belső beszéd (Csendélet a Bányatónál), szociografikus látásmód (Gátépítők balladája), Örkény-féle groteszk történetvezetés (Az ég szerelme), többszólamú narráció (Csomag a nadrágban), egymondatos szabad prozódia (Mi minden fér az esőbe?) váltják egymást, mégsem eklektikus az elbeszélésmód, csak a mondottak hangfekvése változik, majd fordul újra vissza a szerző markáns írói alapattitűdjébe.

Ez a mesterkéletlen, elemi közlésvágy és merész kísérletező kedv teszi olvashatóvá Potozky novelláit. Más szempontból nehezen emészthető szövegvilág: szinte egytől-egyig baljós, tragikus végkifejletű történetek, amelyeknek felold(oz)ását hiába keressük. A kisebbségi komplexussal küzdő Albert, a családi bélyeget viselő testvérpár, az árva cigánygyerekek vagy az elzüllött, kiégett író megnyomorítottságuk, kitaszítottságuk és szerencsétlenségük miatt sodródnak határhelyzetekbe. Nem önmaguk, hanem környezetük áldozataivá válnak, s rendre elbuknak. Az önsorsrontás láttatása helyett ezért a közösségi kirekesztettség és társtalanság felmutatása kerül a művek középpontjába, mögöttük társadalmi problémákra, szociális igazságtalanságokra ismerhetünk.

Az írói tevékenységet is érinti néhány novella, főleg az utolsó két szövegben. Az idősebb mesterhez szegődő kezdő novellista vagy a sztorikra vadászó írópalánta figurája kellő iróniával és távolságtartással viszonyul Potozky szerzőiségéhez, mégis inkább egy-egy személytelen történetben vagy szereplőben feloldódva jut kifejezésre az adott alkotói szándék. Az íróra és az írásra vonatkozó utalások azonban kevésbé hatásosak, mint maguk az elbeszélések: „Kora hajnalban kelt, hátha a szürke masszaként ide-oda löttyenő munkáshad félmondatai közt valami értékesre akad, később pedig perverz vonzalmat kezdett táplálni a nyomor iránt, mondhatni megszerette az elesetteket, de valahányszor rájuk pillantott, szánalom helyett holmi reménykedés fogta el, hátha kaphatna tőlük valamit. // Így koldult a koldusoktól, jó időbe telt, míg rádöbbent, milyen mélyre züllött történetéhségében, és önmagától megundorodva úgy döntött, színteret vált.”

Potozky történeteiben is gyakoriak a színtér- és nézőpontváltások, olykor egy novellán belül is módosul az elbeszélő (lásd a Csomag a zsebben narrációját meg-megszakító monológokat). A ciklushatárok szintén szemléletváltást jelölnek: az első rész inkább lineáris, egyszerű cselekményű darabokat tartalmaz, míg a második, illetve a harmadik sorozatban bonyolultabb, elvontabb történetmondással találkozhatunk. E részek írásmódja sallangmentes és gördülékeny, mégsem nélkülözi a mívesen megmunkált mondatokat, sőt a költői képeket („katlanná hevült tömbházak”, „egyedül egy csupasz fa tartja ágain a hamuszürke eget”) illetve a lírai szóhasználatot („beleolvastad magad az enyészetbe”, „te magaddal vitted azt a darabot az égből”). Ennek ellenére a hétköznapi szereplők párbeszédei és gondolatfutamai nem elidegenített irodalmi nyelven szólalnak meg, hitelesen, elevenen mutatnak be egy-egy jelenetet vagy jellemet. Érdekes, hogy az elbeszélésfüzér éppen az említett kötetzáró írásban válik papírízűvé, talán éppen a szövevényes, több szálon futó történet túlírtsága miatt. Mert a kötet meggyőző ereje éppen abban a visszafogott magabiztosságban van, amellyel a szerző (mindenféle fölösleges, művi kommentár nélkül) egyszerűen csak elmesél egy történetet.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Papp Máté, Irodalmi Jelen online, 2013. szeptember 23.