Forró nyári napon, csendes erkélyen ülök Kiss Noémi legújabb könyvével, és zavarban vagyok. A vékonyka kötet lapjain mintha egyetlen hideg, sötét, kórház- és pelenkaszagú téli nap története bontakozna ki, pedig egy gyermekért küzdő nő ikerszülésének előzményei, s az azt követő „első év” sokszínű és -szempontú pillanatképei beszélnek az anyaság zsigeri tapasztalatáról, az anyává születés általában elhallgatandónak tartott fájásairól. Az Ikeranya nagyon személyes szöveg. Nem az ultrahang-felvételeket Facebookon posztoló anyák személyeskedése ez, hanem megtorpantó nyíltság, letehetetlen, sokszor nyomasztó, az olvasó nőiséghez való viszonyának tükröt tartó írás. Különös, hogy halálról, háborúról szóló, vagy más, anyagba zártságunkra ráébresztő történeteket olvasva sokszor könnyebb biztos távolba szublimálni a testi határátlépés kiszolgáltatottságát; az Ikeranya prózája azonban olyan idegen-ismerős tartományba visz, ahol nem maradhatok csak kritikus olvasó, olvasó kritikus. Gyermek leszek, gyermektelen nő, még-nem-anya, már-keresztanya, miközben valami szorongással vegyes csodálattal tölt el, ahogy a kötet fülszövegének szavaival „Az én és a te mellett kozmikus-banális módon megszületik a mi.”

A könyv ennek a „mi”-nek a születéstörténetét beszéli el, amikor az ikrek várva várt, mégis túl korán betoppant vendégként „Rápottyantak a klinika mérlegére, három kilót nyomtak, annyit, mit más egyedül.” (84) Mamanapló, babanapló, anyakönyv a szöveg, melynek megszületése mellett legalább ketten bábáskodtak, a „magzatpróza” műfajmegjelölés ugyanis Radics Viktóriának, a találó Ikeranya cím pedig Gordon Agátának pattant ki a fejéből. A Tartalom szintén egyszavas főnév-címei is a gyermeknyelv egyszerűségét, a megnevezés általi teremtés gesztusát érzékeltetik. A téma mellett éppen a nézőpont a kötet egyik legizgalmasabb aspektusa, hisz az anya belső monológja mellett megszólalnak a csecsemők, végül pedig az anya-elbeszélő anyja is. Hiába számítok tehát az ikerség kiterjedt keresztény és antik mitológiájának intertextuális játékára vagy mai irodalmi párhuzamok felvonultatására (ahol általában férfi ikerpárok szerepelnek és történelmi vagy lélektani allegóriaként szolgálnak — pl. Agota Kristof: Trilógia; Heimito von Doderer: A Strudlhof-lépcső; Bruce Chatwin: On the Black Hill), hamar rájövök, hogy az Ikeranya más, személyes tétekkel játszik, s épp ettől lesz a kortárs palettán egyedülálló, egyke-könyv.

Előzmények azért természetesen vannak, gondolhatunk például Rist Lilla 2007-es Nórák című naplószerű dokumentumfilmjére, elsősorban azonban Kiss Noéminek a Bezzeganya című blogon helyet kapó bejegyzései járultak hozzá a szöveghez. A terhesség és a szülés hangsúlyozottan saját tapasztalatának női testre (a „testem”-re) íródása kendőzetlenül tárja fel az anyává válás testi-lelki metamorfózisát, az éntől való önkéntelen elidegenedés érzését, ahogy azt a Születésnap című nyitófejezet felütése érzékelteti („Fekszik kiterítve, anyaszült meztelen és eszméletlen”). Gyakran a puszta testté levés kétségbeesésének hangja szólal meg: „Csak a testem kellett neki, a csöcs, a nyelv, szavam ritkán” (19), miközben a női szubjektum fásultan igyekszik belakni új identitását: „Fáradt, gömbölyű és stikkes lettem, anya” (14).

Az Ikeranya a női szubjektum és az (én-)határátlépések kérdései miatt olvasható a Trans vagy akár a Rongyos ékszerdoboz első személyeinek tükrében is. Bár a szerző már rámutatott: „Feladtam valamit a feminista elveimből. Ez a könyv most nem erről szól, és pláne nem egy ideológiáról”, az új kötet talán minden eddiginél markánsabban szól a női írás létmódjairól, sőt az utazás szimbolikájáról: „Korábban, ha elutaztam valahova és írtam róla egy történetet, én többnyire kimaradtam abból, vagy a perifériára kerültem. A személyes érintettség nem volt biológiai, testi. Közvetítő szerepem volt csupán. Ez sokkal katartikusabb könyv lett, mint a korábbiak” — fogalmazott Szepesi Dórának adott interjújában. A Trans Paróka című elbeszélését újraolvasva továbbá az écriture feminine cixous-i fogalma kel életre: „Van egy barátnőm, aki például azt mesélte, hogy számára az írás éppolyan szenvedés, mint amikor kisfiát a világra hozta. Olyan élmény, mint a szülés. Általában négykézlábra ereszkedik, mikor érzi, a vége felé jár, nemsokára lezárja” (121); s mindez ironikus ellentétbe állítható a férfiíróval, aki a Hókifli című tárca szerint „Fotelben születik”. Erős, vitaindító metaforák ezek, amelyek a platóni khóra fogalmától a kristevai abjektológiáig és a Menyhért Anna által alkalmazott „személyes olvasás” módszeréig (Elmondani az elmondhatatlant, Anonymus–Ráció, 2008), a nyugati metafizika alapkérdéseiig vezethetnének, szűkebb értelemben pedig világosan kirajzolják az életmű eddigi főcsapásait.

A teljes kritika itt olvasható »

Forrás: Ureczky Eszter, muut.hu, 2013. szeptember 27.

Megjelent a Műút 2013040-es számában