A Szép versek idén ötvenéves. Ez önmagában is súlyos tény, és még inkább az annak fényében, hogy fél évszázad alatt hány költőt és milyen kiváló műveket gyűjtött évről-évre programszerűen csokorba – vagy kiket hagyott ki. A maga nemében páratlan könyvfolyam jelentőségéről és szükségességéről búvópatakként folyik a vita, születésétől kezdve.

Az idei kötet, azaz a Szép versek 2013 azt a tényt, hogy az antológia milyen páratlan évfordulóhoz érkezett, és milyen elképesztő hagyományokkal rendelkezik, egyáltalán nem kommunikálja olvasói felé.

1964-ben jelent meg a Szép versek 1963, így életkora talán vitatható, de az semmiképpen, hogy ez az 50. kötet. Így akár egy rövidke utószóval és névmutatóval (mint 2003-ban) megemlékezhetett volna erről a félszázados jubileumról a Magvető Kiadó – akármennyire közhely, hogy az évfordulók rabjai vagyunk mi, magyar irodalmárok.

A kötet külső megjelenése nem változott feltűnően 2013-ban, az előző évek gyakorlatának megfelelően igényes és szép borítóval, keménykötetésben jelent meg, újra és egyre inkább hangsúlyozva az egyes darabok kellemes könyvtárgy-jellegét az 1990-es évek mélyrepülése után, nem szólva az eltűnése óta visszasírt költőportrékról, melyek a 2000-es évek elején rövid időre visszatértek ugyan, de azután érthetetlen módon újra száműzték őket az antológiákból.

Ami viszont a tartalmat illeti, a váltás szembetűnő – ahogyan arra a megjelenéskor már Boldog Zoltán is felhívta a figyelmet jegyzetében, amelyre jelen sorok írója válaszolt. Péczely Dóra helyett Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője az idei antológia válogatója, s elmondható, hogy sokkal szélesebb merítésből dolgozik, mint elődje.

Kiderül ez számos „újrafelfedezéséből”, ami az antológia közelmúltját illeti (a teljesség igénye nélkül: Aczél Géza, Ágh István, Gergely Ágnes, Imre Flóra, Markó Béla, Oravecz Imre, Zalán Tibor), ugyanakkor nem mondhatni, hogy sok olyan fiatal is lehetőséget kapott volna a könyvben való szereplésre, aki korábban nem (Balogh Ádám, Borsik Miklós, Tóth Kinga stb.). Ellenben rengetegen megmaradtak az előző évekből, s már csak ebből a két tényezőből is látszik, hogy bővült a paletta, Péczely Dóra válogatásaihoz képest legalábbis jelentősen.

Szegő szimpatikus szerkesztői elvet követ: „kevesebb szöveg minél több szerzőtől”. Persze ez nem érvényesül maradéktalanul, hiszen a „magvetősség” kulcsfontosságúnak tűnik, ugyanis a köztudottan a kiadó égisze alá tartozó költők – mint Erdős Virág, Kántor Péter, Kemény István, Krusovszky Dénes, Takács Zsuzsa vagy Varga Mátyás – átlagosan 3-5 verssel szerepelnek, míg a többi szerző kilencven százaléka körülbelül 1-2 darabbal. De vannak ellenpéldák is, így Bognár Péter, Nádasdy Ádám vagy Szőcs Petra visszafogott jelenléte. A „magvetősség” sokkal inkább ott ütközik ki, amikor már nagyon régen nem költőként számon tartott szerzők kerülnek be szövegekkel – erősen gyaníthatóan kiadójuk okán. Gondolhatunk itt például Grecsó Krisztiánra, aki, bár egykor költőként indult, már saját bevallása szerint sem az. De említhetjük Garaczi Lászlót is, ő az utóbbi években publikál ugyan verseket, de nem elsősorban költőként van jelen az irodalomban. Ezen a ponton pedig felmerül a kínzó kérdés, hogy amennyiben – mondjuk – Esterházy Péternek vagy Spiró Györgynek kedve szottyan elpöttyenteni egy verset valamikor az év során egy tetszőleges folyóiratban, ott áll-e majd a nevük a Szép versek 2014-ben.

Mindezt leszámítva Szegő vitathatatlanul avatott kézzel nyúl az éves (bár kérdés, mennyire átlátható és mennyire átlátott) anyaghoz, és szimpatikus elvet követ, a nem a Magvető felé nyitó nagyobb merítései is jó ízlésről tanúskodnak (Nemes Z. Márió, Térey János). Még egy említendő név e helyütt: a recenzens régóta sejti, hogy Szijj Ferenc Fényleírás cím alatt futó hosszúvers-ciklusában nagy verseket publikál, folyamatosan, csendben – a kötetben szereplő darabokat olvasva csak megerősödött ebben.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Pál Sándor Attila, Irodalmilelen.hu, 2013. október 13.