„A nyelvelmélet a cselekvéselmélet részét képezi; egyszerűen azért, mert a beszéd a szabályvezérelt viselkedés egyik formája.”- írja Searle Beszédaktusok című könyvében. Kevés jellemzőbb példát találhatnánk erre a megállapításra, mint Parti Nagy Lajos szövegeit. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

Szerzőnk már elismert kutatója a tágabban értelmezett szűkagyúságnak, általános ismérvei és állatsereglete van a fenti témában való tökéletes eligazodáshoz. Itt nem a hamleti benső töprengés vezet a cselekedetek hosszantartó megakadásához, hanem éppen ellenkezőleg, a megszólalás pozícionált, aktivitásra való gerjesztése miatt válik a szó cselekedetté. A Parti Nagy Lajos-novellák hőseiből agresszióként állnak ki a szavak, mintha önálló testrészek lennének. Egyszerűbben fogalmazva, ha valaki megszólal, az legtöbbször halálos ítélettel ér fel. A legjobb darabokban fel is van vázolva egy pontos szituáció, egy mini dráma, ahol a szereplők verbalitása aktualizálódik tetté. Ahol a szó felfakad, ott már halál eshet, legalábbis súlyos testi sértés.

A két változatban is megírt téma, Az irónia határaiban az esti kocogó egy fájdalmasan üres kiszólása következtében szenved el sérüléseket, teszik nyomorékká. Máskor a vicces kedvű ellenőrök néznek ki maguknak egy törpét a metrón, és le szeretnék magukat fényképeztetni vele az ölükben. A sarokba szorított ember épp olyan veszélyes, mint a csapdába ejtett ragadozó. Ilyenkor a nyelvi megtámadtatás ellentétesen is elsülhet. A hajdani Kulesch nevezetű, apró termetű ember azért kap kendermérgezést, mert németföldön dolgozva állandóan Herrkuleschnek (Kulesch úrnak) szólítják, és felakasztja magát. A felsorolhatatlanul sok hasonló, nem egy kaptafára készült, hanem a legkülönfélébb sírni valóan primitív szituációk miatt feneklenek meg az emberi életek, hogy aztán akár tragédiává fajuljanak.

A Fürdés a Kosztolányi novella modern hangszerelésű átirata, ahol a fiú szinte meg sem szólal, végig átláthatatlanul homályos az apa, az ő kibontakozását elfojtani akaró nyelvi agressziója, aki strandcikkárusként éppen eme passzivitás ellenében „verbalizálja” magát („De ez csak hallgat, vazeg… Ez a halszalonna. Ennek lefogadom, nem is én vagyok az apja.”), hogy aztán egy, a keleti harcművészet hagyományosnak mondható ütésével kivégezze a védekezésre képtelen fiát. Míg Kosztolányinál a freudi elfojtás munkál, itt az erősek demonstrációja zajlik, az a szemlélet, hogy bizonyítsák, mindenféle mélyebb megfontolás nélkül, a törvényen kívüliségük társadalomban már lassan létjogosultsággal bíró helyzetüket.

A teljes cikk itt olvasható »  

Forrás: Sántha József, RevizorOnline, 2013. október 27.