Jónás Tamás több mint kétszáz oldalas új könyve első pillantásra gyűjteményes kötetnek tűnik, majd kiderül, a Lassuló zuhanás öt év csönd után az életmű folytatását jelenti olyan pazar bőséggel, amelybe akár két-három kiadvány anyaga is beleférne. A vaskosnak mondható terjedelem, a ciklusok nélküli, látszólag véletlenül egymás mellé került költemények a rendezőelv tudatos hiányát is jelenthetnék, azonban éppen a költő világosít fel minket egy közelmúltban megjelent interjúban (Könyvhét Folyóirat), hogy létezik egyfajta szándékolt, hatáskeltő elemeket is felvonultató terv, amely a kötet struktúráját meghatározza. Azt is megtudhatjuk, hogy a könyv csak körülbelül fele az elmúlt esztendők termésének, már kész a másik, titokzatos rész is. Jónás Tamás mostanában termékeny korszakát éli, talán a pálya zenitjén csatangol, teremt és begyűjt, költészetet lélegzik, létezteti a világot – nyugodtan mondhatjuk – minden verskedvelő ember örömére:

„Csodát izzadtam, bárányok harangját
csengettem, folyattam égről azúrt.
S te leszúrtad a csendes trubadúrt,
mint ifjú Szent György szúrja le a sárkányt.
A jelen idő az egyetlen kincsem.
Még ott vagyok, s már nem vagyok a nincsben.”

(Keresztények alkonya)

Egy valóban hatalmas és fontos műből, a kötetzáró szonettkoszorúból idéztünk, ahol Jónás tehetsége a maga teljességében mutatkozik meg. A negyvenes éveibe lépett költő immár „sorsának királya”, rajongó alattvalókkal, és – szükségszerűen talán – gáncsoskodókkal is körülvéve, egy igencsak mini, talán nem is valóságos univerzumban, a kortárs magyar irodalomban. Aki költőkirály is és „egy rock-sztár érzelmességével, lendületével éli az életet”, az már megjárta a poklokat, egeket, tegeződhet a fákkal és az istenekkel. Az olvasóval azonban nem – bár szinte a kegyeit keresi.

A költő legőszintébb és legeltávolítóbb gesztusaiban is a végletekig jut el, megszólalásainak mintázatát mindig valami veleszületett szertelenség szövi át, ami izgalmasan zaklatottá  teszi a megszólalásokat.

„Szolgává tesz, királynak felken.

Parancs, parancsnok: egy az egyben.

Csaltam felnőttel, csalódtam gyerekben.

 
Születtem 73 ózdi márciusán.

Anyám helyett nővérem volt anyám.

Fordítva. Vagy mégse. Vagy talán.”

(Együgyű, alanyi vers)

A Lassuló zuhanás darabjai között és olykor egyetlen versen belül is határozott minőségi különbségeket vehetünk észre. Akár irodalomtörténeti jelentőségű alkotásoknak is nevezhetünk néhány olyan költeményt, melyek a fent említett kortárs univerzum kihagyhatatlan részei lehetnek. Alattuk helyezkednek el a – mondhatni – hátsó fiókból, kabátzsebekből előkerült versek és verssorok, kissé elnagyolt rutindarabok. Ezek mutatják, hogy a költő negyedgőzzel is képes elfogadható ciklusok létrehozására, sőt, hangulatos, jól rímelő, ügyesen csomagolt ujjgyakorlataiban sincs semmi kivetnivaló. Ám ha olykor összekeverednek a fogalmi-képi szálak, szinteket zuhan a vers, és ez megzavarhatja az olvasást. Ilyen érzésünk támadhat például a Végső szerelmi vallomás soraiban: „Mióta készülök hogy elmondjam neked / szerelmem rejtett bozonrendszerét…”

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Boldogh Dezső, IrodalmiJelen.hu, 2013. október 22.