„Tulajdonképpen az egész eddigi »életművem« egyetlen nagy elhallgatásként is értelmezhető. Vagy folyamatos elhalkulásként. Nem hajt a kimondás kényszere, ahogy a közlésvágy sem. Az írásban hallgatni, ez az, ami érdekel.” Győrffy Ákos íróval beszélgettünk.

Győrffy Ákos (1976) író, költő Kismaroson él. 1996 óta jelennek meg versei, esszéi és kritikái irodalmi folyóiratokban és napilapokban. Kötetei: A Csóványos északi oldala (2000), Akutagava noteszéből (2004), Nem mozdul (2007), Havazás Amiens-ben (2010). Haza (2012) című kötetét 2013-ban Mészöly Miklós-díjjal tüntették ki. Nős, két gyermeke van.

Hajléktalanszállón dolgozik szociális munkásként, kiköltözött a családjával a városból az erdő szélére, és ír. Mintha minden tevékenységével nemet mondana a fogyasztói szemléletmódra, a szétszórt figyelemre. Értelmezhetjük ezt tudatos lépésként a belső éberség megteremtésére?

Alkatilag vagyok alkalmatlan a városi életre, legalábbis hosszú ideig ezt gondoltam. Valójában bárhol (szinte bárhol) tudnék élni, ahogy Budapesten is éltem évekig. A belső éberség megteremtése a vágyott cél, az egyetlen cél, ami felé reménytelenül igyekszem. Reménytelenül, mert a cél elérésének leginkább én magam vagyok az akadálya, tehát elsősorban saját magamat kellene eltakarítanom az útból. Sokáig önhitt módon azt gondoltam, hogy van valamiféle esélyem a belső éberség megteremtésére. Ma már látom, hogy gyenge vagyok hozzá. Mint ahogy mindenki más is gyenge. Csak a kegyelem segíthet. Kegyelem nélkül semmik vagyunk.

A Havazás Amiens-ben című versének végén megszületik az az élmény, hogy „Nem az enyém volt, amit adtam, Uram. / Nem vagyok a magamé.” A társadalomból kitaszítottal való találkozás segít a versbeszélőnek „önmaga eltakarításában.” Mióta foglalkozik hajléktalanokkal és miért fontos Önnek ez a munka?

Ötödik éve dolgozom egy budapesti hajléktalanszállón. Egy ilyen intézményben az ember sok mindent megtudhat az emberi szenvedés természetéről. Nem mintha az a cél vezetne, hogy az emberi szenvedés mélységes mély kútjában búvárkodjam. A hajléktalan-lét egy univerzális metafora. Bizonyos tekintetben mindannyian hajléktalanok vagyunk, nem találjuk a helyünket, megalázottan és reszketve bolyongunk az ismeretlennek és félelmetesnek tűnő létezésben. Egy sziklaszilárdnak tűnő egzisztencia is pillanatok alatt képes atomjaira hullani. Nagyon ingatag és képlékeny az a felszín, amelyen az ember áll. Miközben megpróbálja elhitetni önmagával, hogy minden a legnagyobb rendben van, az életét immár maga kormányozza. A hajléktalanokkal való munka az esetek elsöprő többségében nélkülöz bármiféle sikerélményt. Kudarc, apátia, reménytelenség. Az itt dolgozók a kezdeti időkben naiv módon azt gondolják, hogy képesek lesznek segítséget nyújtani a rászorulóknak. Miközben sok esetben ők maguk szorulnának segítségre. (Gyakori jelenség a szociális szférában, hogy a segítő szakemberek a saját életük kudarca elől menekülnek a másokon való segítés látszatvilágába.) Be kell látnunk, hogy a hajléktalanság egy olyan probléma, amelyre nincs megoldás. Elég sok ilyen problémával lenne kénytelen szembenézni a mai magyar társadalom (és a „világ”, úgy általában), de természetesen a szembenézés minden esetben elmarad. Nem mondhatok mást, mint hogy magam is leszámoltam minden illúzióval, végzem a munkám, és olykor mintha valóban lenne látszata.

A teljes interjú itt olvasható »  

Forrás: Mihályi Anikó, A Szív, 2013. október 29.

Megjelent A Szív 2013. novemberi számában.