Ami a jobboldalnak Wass Albert, az lehet a baloldalnak Erdős Virág. De miért ragadtatnánk el magunkat már a kezdetekkor a(z irodalom)politika irányába? Miért is kezdenénk polgárpukkasztó kérdésfeltevéssel az esztétikai vizsgálat helyett?

A kötet – meglehet – ezt akarja. Ezért agitál, ezért provokál és efelé mozgósít, méghozzá hatásosan. A 2013-as könyvhét egyik sikerkönyvének bizonyult kötet tizenhárom verset tartalmaz, amelyek az úgynevezett politikai költészet vitatott, ámde kétségtelenül beszéd tárgyát képező műfajában íródtak. Nem kivétel ez alól A legszebb vers és könyvbeli szomszédja, a Téli tájkép korcsolyázókkal sem, annak ellenére, hogy előbbit a végkicsengése, utóbbit pedig központi témája miatt a szerelmi lírához is sorolhatnánk a közéleti meghatározás mellett. Ezzel pedig el is jutottunk Erdős Virág legújabb kötetének egy fontos építőkövéhez: a kettős beszédhez.

A „szerelmesnek” címkézhető két verset ugyanis hasonlóan jellemzi a kettős beszéd, mint a kötet többi, szorosabb értelemben közéletinek kikiáltható költeményét. A szerelmes megnyilvánulásoknak mindent, így az érzelmi életet is átható kontextusa egy olyan életvilág, amelyet a mélyszegénység, az élhetetlen kirekesztés és igazságtalan megkülönböztetés tesz elítélendővé a vers beszélője számára. Ez az elítélhetőség egyúttal az elborzadó lírai hang számára a megnevezhetőség egyetlen lehetőségét is jelenti: az ezt a szituációt megteremtők elítéltek és felelősségre vontak lesznek, a létrehozott környezetet pedig élhetetlenként és abszurdként tárják fel az ezt is el szövegei. A rút környezetben megszülető vallomás a legszebb kereséséről – legyen az a vers vagy maga a szerelmes Másik – csupán kétségbeesett, utolsó emléke az emberinek az embertelenségben.

A legszebb vershez képest a Téli tájkép korcsolyázókkalról kevésbé állítható, hogy a szerelmes szituáció az abszurd valósággal poétikai értelemben gyümölcsöző kölcsönhatásban állna. Itt inkább előtér (szerelmi narratíva) és háttér (budapesti miliő) kettősével találkozunk, amely fogalmak használatát a vers címe és a bruegheli hasonlat alkotta keret is indokolja. A németalföldi festő(k)re tett utalás a könyv egészét tekintve fontos előképet idéz meg, hiszen a kettős képi kommunikáció és az abszurd ellenpontozás mestereként számon tartott (idősebb Pieter) Brueghel, ha tetszik, az ezt is el vállalkozásának sikeres 16. századi megvalósítója volt. Az elő- és háttérbehelyezéssel is jelentőségteljesen élő, korának visszásságait bátran felmutató flamand festő munkásságának említése a konkrét versnek mégis inkább kárára, mintsem javára vált. Ennek pedig az az oka, hogy az imént említett kölcsönösség a központi téma és kontextusa között, amely a kettős beszéd alapját képezhetné a Téli tájkép korcsolyázókkalban, a kötet többi alkotásához, kiemelten például a Magyar konyhához viszonyítva erőtlenre sikerült. Statikus elő- és háttérrel találkozunk – a bruegheli dinamikus kölcsönhatás helyett –, amely képtelen a többi vers drámaiságához képest érzékeltetni az inkriminált magyar valóság ábrázolandó abszurditását. A budapesti életérzés már-már utópisztikus könnyedséggel lesz a hangulatfestés eszközévé, igaz, a vers kezdetén világossá válik, hogy ez a hangulat a múlt része. A többi vers fényében ez tehát nosztalgikus merengésként is érthető a jelen borzalmához képest. A Himnusz versbeli parafrázisában a valóság banalitása egyértelmű, de a lírai én számára ez nem ad okot a tiltakozásra: „vérözön se lángtenger csak / hó és latyak köröttünk” (54.). A megszokott dinamika hiánya gyengíti a kettős beszédet, sőt kérdésessé teheti akár a vers kötetbeli helyét is, feltéve, hogy a válogatás ismérveként a kettős beszédmód kiélezettségét jelöljük ki. Ha ettől a szemponttól eltekintünk, a magyarság történelmi és kulturális öntudatának finom, „lábunk közt” korcsolyázó mozgására figyelve elég indokot találunk a vers beválogatására. Akár vitatjuk, akár nem a Téli tájkép korcsolyázókkal kötetbeli szerepeltetését, az bizonyos, hogy a magyar nyelvű szövegben a két angol kifejezés vájta mesterséges lékből alighanem egy is elég lett volna.

A kettős beszéd kötetformáló gesztusa különösen világosan mutatkozik meg a Magyar konyha című darabban. Az ellentétek kifejezéséhez elengedhetetlen mellérendelő szerkezet egyik tagját a szakácskönyv instrukcióinak ready made-jében, a másik tagot pedig a szakácsnyelvet hol kísértetiesen utánzó, hol pedig attól szóválasztási különbségei miatt elszakadó, s helyette a magyar valóságra utaló kifejezéssorban érhetjük tetten. A páratlan versszakok a címbeli „konyha” diszkurzusában íródnak, a páros számú strófák pedig következetesen a „Magyar” közélet visszásságait leplezik le tehát. A rendhagyó recept a korrupt közélet rákfenéi mellett a napjainkig visszhangot verő történelmi traumákra is reflektál. Az egykori kommunista diktatúra által megtűrt kettős művészi beszéd 2013-ban felerősített és egyértelműsített, leleplező kiáltása ez a költemény. Talán túlságosan is egyértelmű az, ahogy ezt a kettősséget a versszakok tördelése mellett a cím szedése is az olvasó elé írja. Elegánsabb lett volna kevésbé egyértelműen jelezni, hogy a vers nem (csak) az, aminek látszik. Erdős Virágnak azonban láthatóan nem célja az elegancia ebben a kötetben, ami egyszerre kölcsönöz mozgósítóerőt és hatékonyságot, de helyenként bosszantó direktséget is az ezt is el szövegeinek. A kevesebb, néha több, mondja a köz(hely).

Ezt a direktséget a Ma versében elkerüli a közösségért kiálló és azt képviselve önmagát kiterjesztő lírai én. Az önmagát a nyomor és a kiszolgáltatottság jelképes tárgyaként kimondó beszélő mintegy tölcsérszerű utat bejárva mondja el a keserű dedikációból következő kilakoltatás történeti magját. Aki csend volt a vers elején (26.), a vers utolsó strófáiban az egyik napról a másikra kilakoltatott gyermek lesz. A kilakoltatás tágabb körülményeitől céltudatosan a kilakoltatás konkrét aktusáig szűkülő ábrázolást az teszi izgalmassá, hogy nem fogalmaz meg értékítéletet a metaforikusan mindenné tárgyiasuló én nevében. Meghagyja a befogadónak az ítéletalkotás lehetőségét, például azáltal, hogy nemcsak az áldozattal, de a vérző szívű végrehajtóval, sőt a végzéssel is azonosul (29.). Egyedül a vers elején álló csend az, ami arra késztetheti az olvasót, hogy érzékelje: van, akiről nem esik szó a történetmondásban. A hallgatás pedig az egyetlen, de annál élesebb ítélet, amely a törvényhozókra méretik ebben a jelentéses csendben. A történetmondás eljárásában a van egy országgal rokon Ma poétikailag magasabb nívót képvisel narratológiai párjánál, ezért talán alkalmasabb lett volna nyitóversnek.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Hoványi Márton, Kulter.hu, 2013. október 30.