A Szindbád Szibériában tekinthető egy sorozat második részének is, hiszen Csabai 2010-ben megjelent Szindbád, a detektív című könyvének nyomozójával találkozunk újra, de olvasható ettől függetlenül is. A regényből több részlet már korábban megjelent például a Kalligramban és a Bárkában, igazán értékelhető helyüket azonban ebben a remekül szerkesztett kötetben kapják meg.

A negyvenes évek sztálini diktatúrájában lágernyikként élő Szindbád egy váratlan, szerencsés és kissé meseszerű fordulatnak köszönhetően detektívként kezd dolgozni egy Pervijlplán nevű, Bajkál-tó melletti kis városkában. Ez az időszak a Szovjetunióban a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság, a „semmi sem jó, vagyis, ami jó, az is rossz, csak esetleg kevésbé” kora. Ezt az érát Csabai rendkívüli szellemességgel, olykor könyörtelen hidegséggel ábrázolja, háttérben Szibéria gyönyörű és kegyetlen tájaival, népeivel, szokásaival.

A diktatúra működésének és hatásának érzékeltetésére Csabai válogatottan jó eszközöket alkalmaz, kezdve a halk iróniától a naturalista leírásokon át a meseszerű sorscsapásokig. Itt, ahol Greckit először lágerbe deportálnák, végül azonban Sztálin-rendre terjesztik föl, ahol népszavazást tartanak egy főút nevéről (amely végül a Lenin nevet kapja), ahol életekről döntenek másodpercek alatt, a mindennapok mégis elviselhetőek lesznek. Talán ez a momentum az, amely a Csabai által teremtett világkép legfőbb erénye: a szereplők mindezek ellenére képesek a mindennapok rutinjait kialakítani, holott egyáltalán nem magától értetődő, hogy egyáltalán léteznek mindennapok, és hogy lehet ilyen egyszerű az élet.

A regény ezen javarészt realisztikus ábrázolásmódja mellett azonban kissé idegenül hat a kötet eleje és vége. Ezekben a részekben a meseszerű, hihetetlen és szerencsés fordulatok, események fokozottan követik egymást, amely éles ellentétben áll a regény többi részével. Kapunk ugyan magyarázatot ezekre, miszerint Szindbád sorsa és annak alakulása egyáltalán nem csak a szerencsén, hanem a diktatúra akaratán múlik, ez viszont kevésnek bizonyul az elbeszélőmódok között feszülő ellentét idegenségének feloldásához.

Ettől függetlenül a meseszerű végkifejlet egy olyan szerkezeti összetettségre világít rá, amely már önmagában is egy nagyon erős szöveggé teszi a Szindbád Szibériában-t. A különböző fejezetekben különböző bűntényeket ismer meg az olvasó, a megoldást teljes egészében azonban sohasem. Ez a fajta töredékesség képes összefüggő egésszé szervezni az egyes elbeszéléseket, hiszen az utolsó fejezetekben megismerjük minden nyomozás megoldását, és megtudjuk azt is, hogy végső soron majdnem mindegyik bűntény egyetlen pontban fut össze. Ez a bravúros lezárás, a végsőkig késleltetett megoldások sokasága képes végül ellensúlyozni az egyébként közegidegen meseszerűséget.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Mezey Alexa, Kortarsonline.hu, 2013. november 4.