Szálinger Balázs Köztársaság című kötete több szempontból bátor vállalkozás. Egyrészt, mert a köztársaság lehetséges kritikai pontjait sorakoztatja fel, olykor aktuális problémákat sem mellőzve (korrupció, „reszkető” egzisztenciák); teszi ezt minden aktuálpolitikai indulat vagy bántó mozzanat nélkül, természetes hangon, gazdag témaválasztással. Másrészt mintha a jelen, a múlt és a jövő síkjai tagolnák a kötetet három részre: így az önmagában majd kötetnyi verset felölelő lírai rész magát a jelenkort, a lírai részbe beékelődő, a fiatal Julius Caesar életének epizódját bemutató dráma a múltat jeleníti meg, míg a kötetvégi elbeszélő költemény az epikus vonalat képviselve a jövő Budapestjének vízióját vetíti elénk.

A különböző részek közvetett módon kapcsolódnak egymáshoz. A jelenkori líra után a dráma bemutatja, hogy a múltban a köztársaság támogatója miként vált diktátorrá, mihelyt tudatára ébredt önnön képességeinek. Az ókori kitekintés eltávolítja az olvasót az aktuálpolitikai értelmezés lehetőségétől, elősegítve a kötetben foglalt általános társadalomkritikai szemlélet megértését. Ezt erősíti a harmadik világháborút korunk gazdasági válságából eredeztető, és annak kulcsszavait felnagyítva (békemenet, tüntetések, toleráns magatartás, fotózó japán turisták) vizionáló záró rész is.

A köztársaság fogalmának kritikus szemlélete azt a gondolatot vállalja fel, hogy az emberi gyarlóság a legfinomabban kidolgozott rendszereket is megbéníthatja. Szálinger bírálatának sajátos eszköze a játékos lírai tér, ami a folklorisztikus elemek bevonásán (akár formailag: Babámvére, vagy motívumok szintjén: paraszt, kocsma, kismadár), illetve az ironikus beszédmód játékosságán és könnyedségén keresztül érvényesül. Bibó Istvánnak címzett költeményben a demokrácia atyja mintha így szemlélné a múltból a jelenkor megvalósulását, ahol könnyen magára ismerhet napjaink választópolgára és politikusa is: „Most egy tengelyszerű pocsolya stégjén / Ünnepeljük, hogy bár nem megy az úszás: / Mindig van ötletünk, hogy ki miatt nem”, tovább pedig a következőt olvashatjuk: „Lábjegyzetelt vélemények világa / Program szerint eresztve-visszarántva; /válasz helyett a kérdés tompítása” (Bibó István). Az iménti sorok jól érzékeltetik, hogy mind-mind azok az eszközök fordíthatók visszájukra Szálinger államában, amelyek az elméletben az egyenlőséget és az igazságosságot szolgálják. Ezt a kifordíthatóságot érzékelteti a folklór eszközével, a népdali ritmika és szóhasználat imitálásával a szerző a Semmi sincsen, mi című versében: „Semmi sincsen, mi ne lett volna már egyszer, / Csak mindig újabb betyárokkal verekszel, / […] Semmi sincsen, mi ne lett volna már egyszer, / Mindig kizöldülsz, mindig megbetegszel” (Semmi sincsen, mi). A vers a négyéves választási ciklusokra kérdez rá, miközben nem kétséges, hogy választás nélkül nincsen köztársaság, de a betyárság és a versből nem idézett rablóvilág megjelenítése indokolttá teszi a tehetetlenség és kiszolgáltatottság félelmét. A népdalszerű ismétlődés és a záró sor mégis pozitív kicsengést sugall: „Ereidben álmodunk valamit.”

A Sok kis reszkető egzisztencia című versben a problémák kiindulópontja közvetlenül az emberi gyarlóság, amit találóan érzékeltet a kocsma motívuma a bűnöket összegyűjtő térként, miközben a kezdő sorok Petőfi Faluvégén kurta kocsma című helyzetdalára emlékeztetnek. Megjelenik másfelől a bűnökön túl a – Szálingerre a kötetben jellemző – optimizmus, amikor a lírai én felhívást intéz az olvasóhoz, hogy „kezdjük kicsiben”.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Gláser Diána, KortársOnline, 2013. november 6.