Hogy történeteit az ember valóban ingyen kapja-e vagy esetleg akkor, amikor úton van, netán egy sakkjáték közben, kiderülhet Vida Gábor harmadik, A kétely meg a hiába című kötetéből. A tizenegy novella egy-egy különálló történet, más-más környezetet, arcokat és emberi sorsokat jelenít meg. Olvashatunk egy csupor összetörése köré fonódó elképzelt és valós történetekről (Mint akinek hedwig…), egy duzzasztógát vize alá kerülő erdélyi falu végnapjairól, amit az odakerültek köztudott és kimondhatatlan titkai járnak át (A pisztráng), egy székely faluba kerülő román milicista szerelmi drámájáról (Isten és a farkasok), Légrádi Antal Rövid Tónivá átalakulásának groteszk történetéről (Rövid Tóni), egy medvetámadásról (A kétely meg a hiába), gyermekkori futballemlékek felidézéséről (Gólkeserű), egy kamaszkori szerelem elvesztéséről (A fölösleges gondolat), gyerekkori szerepjátékról, melyben a Bánk Bán szereplőivel azonosulnak a gyerekek (Háziolvasmány), az iskolai, mégis koedukált sakkórákról (A játék öröme), a hágó alatti faluban élő éjjeliőr történetéről (Szabadság a Weiszmolnár-kanyarban) és végül egy ellentmondásokkal teli szerelmi kapcsolatról (Jelenetek egy erdélyi filmből).
Természetesen mindenik novellában ennél jóval többről van szó, az események puszta leírása mindig leegyszerűsítés. Ilyen értelemben e történetek is csak részben, egy-egy sarkalatosnak tűnő jeleneten keresztül ragadhatók meg. Vida Gábor novelláskötete – ahogy a cím is sejteti – a történetek elbeszélésének lehetőségeit és ezzel együtt annak lehetetlenségét ábrázolja. Több novella szövegszervezője a történetek szétszálazása, széttördelése, s a létrejött történetmozaikok újbóli, többszörös összeillesztése, akárcsak a más-más nézőpontok párhuzamos megszólaltatása (pl. a Jelenetek egy erdélyi filmből című novellában a férfi- és női elbeszélő monológjának váltakozása).
Az első novella a széttört egész helyreállítására irányuló kísérlet(ek) köré épül, miután a történet kulcsfontosságú mozzanata, hogy eltörik a Hedwig nevű szereplő kedvenc gyerekkori csupra, aminek csak részben maradnak meg a darabkái. Az összeillesztéskor csupán a régi tárgy sziluettje körvonalazódik, ami annak ellenére, hogy töredékében emlékezteti a szereplőt a korábbi szeretett tárgyra, mégis átveszi annak helyét. Korábban azért volt fontos, mert kisgyerekkorától csak belőle volt hajlandó enni, most széttörtségében válik jelentőssé, mert meg kell találni az egyes részek helyét. Valójában a darabok összeillesztésének többszöri megismételhetősége tartja mozgásban az emlékek felidézését. Ekkor nemcsak a megmaradt töredékek fontosak, hanem a közöttük létrejövő rések is, azaz a részek között változó távolságok és terek. A rekonstrukció folyamatában a darabkák közötti hézagokra fókuszálunk, melyek annak függvényében változtathatók, hogy mennyire kerülnek egymáshoz közel vagy távol a cserepek. Kérdés, hogy e művelet mit is illeszt egymáshoz, az eltörött csupor megmaradt töredékeit vagy a töredékek egymáshoz közelítése által a létrejövő réseket. „Az első napokban arra gondol, hogy valamilyen ragasztót fog venni hamarosan, és helyreállítja a csuprot, gipsszel vagy valamilyen más anyaggal pótolja ki a hiányzó részeket, mint a múzeumban, de amint egyre könnyebben és egyre gyorsabban sikerül minden darabkát a képzelt helyére illeszteni, már nem a csupor eredeti alakja, nem is a rekonstrukció kezdi foglalkoztatni, hanem a darabkák között levő hézag, a rések, repedések szövevénye, amely aszerint változik, hogy milyen távolságra vannak a kékes meg zöldes árnyalatokban játszó cserepek.” – ragadja meg e felismerés pillanatát a narrátor. (9–10.)
A novella építkezését ez a gesztus határozza meg. A mozaikoló, az újabb illesztések mentén történő elmesélés(ek) és elhallgatás(ok) által bontakozik ki a történet. „Mintha falnak vagy valamilyen más kemény felületnek ütközött volna egy törékeny edény, velünk most akkor mi van?” – kérdezi a szereplő az írótól a kötetkezdő novellában. (15.) A narrátor újra és újra elmond egy-egy történetvariánst, ami többször újraértelmezésre készteti az olvasót, ezzel a történettöredékek közötti rések is folyamatosan mozgásban maradnak. Mintha nem is már megtörtént, befejeződött történetek elevenednének meg az olvasó előtt, hanem éppen az el/kigondolásuk, létrejöttük, alakulásuk, fejlődésük vagy éppen az eltörlésük, kiradírozásuk pillanatának lennénk a tanúi. A szó/nyelv általi teremtés pillanatának, amelyben a törött csupor allegóriájához hasonlóan itt is meghatározóak a történetek születésében az összerepedezett körvonalak és a rések.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Zólya Andrea Csilla , Szőrös Kő Online, 2013. november 14.