Tolsztoj híres sorát olvasva – mely szerint „a boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – megérthetjük, miért vált a boldogság nemkívánatossá a történetmesélők számára. Aki boldog, az egyforma, unalmas, nincs mit kezdeni vele. Nem is ihletett meg sokakat a téma, magyar nyelvű példa is alig akad: irodalmunk boldogtalan – volt eddig. Kun Árpád regényével, a Boldog Északkal valami megváltozott.

A három részből és egy epilógusból álló kötet főszereplője – és elbeszélője – Aimé Billion, a francia-vietnami apától és benini anyától származó hórihorgas kórházi ápoló, aki harmincnyolc éves koráig a nyugat-afrikai Beninben tengeti életét. Mindennapjait két szélsőség: a vudu varázsló nagyapa mágikus logikája és az afrikai országban dolgozó norvég misszionáriusok északi racionalitása határozza meg. A narráció ebben a részben oda-vissza ugrál az időben. Aimé feleleveníti a nagyszülei és a szülei történetét, köztük az apjáét, aki a családját hátrahagyva visszatér Franciaországba, és hiába hitegeti a fiát, hogy magához veszi majd, soha többé nem látják – élve. A halott férfi ugyanis egyszer csak újra felbukkan Afrikában, és ezzel megváltoztatja fia életét. Mikor kiderül, hogy valójában francia állampolgár volt, Aimé elindul új hazájába, hogy apja hagyatékát elrendezze. De miután rádöbben, hogy a „francia” életéről már lekésett, a régit pedig maga mögött hagyta, rozzant Opelján a norvég misszionáriusok hazájába indul, északra.

Norvégia hideg, racionális világa egy új élet kezdete Aimé számára, ennek megfelelően változik a narráció is. Az első részben a visszaemlékezések, víziók és fantáziaképek miatt szinte időtlenné váló elbeszélés ezen a ponton új irányt vesz, megindul előre. Az új helyszín újabb idegenséget jelenít meg. Világossá válik, hogy Aimé valójában sehová sem tartozik, és soha nem is tartozott: Afrikában francia volt, Franciaországban afrikai, a távolságtartó norvég társadalomban pedig különc. De lassan arra is rádöbbenünk, hogy mindez nem számít. Az idegenség korlátai nem valódi akadályok, az élet keretét más határok jelölik ki.

Aimé házi gondozó lesz, többnyire magatehetetlen, idős emberek ápolója. A rendkívüli érzékenységgel és részletességgel ábrázolt munka tovább árnyalja az idegenség fogalmát. A gondozás esetében csak az számít, ahogyan a másik felé fordul, ahogy gondoskodik róla. Ebben a viszonyban nincs bőrszín, kontinens és nyelv, csak a magától értetődő elfogadás. És hogy ez túlontúl idealista elképzelés? Kun Árpád regényének egyik legnagyobb érdeme, hogy mindent őszinte természetességgel jelenít meg. Nincsenek hamis hangok, nincs ideológia, csupán egy szívbemarkolóan valóságos történet, amely egy pillanatra sem válik naivvá. A természetes állapot az emberi viszonyok bonyolultságában jelenik meg. A Boldog Észak képes idegenként, egy másik kultúra szülöttjeként, ugyanakkor nagyon is ismerős figuraként bemutatni Aimét. Az olvasó számára egyaránt otthonossá válik Benin, Norvégia és a főszereplő saját világa.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Magyar Nemzet Online, 2013. november 18.