A világszerte ismert és elismert, a mai orosz irodalom legjelentősebb alakjai közt számon tartott Ljudmila Ulickaja érkezése újra tömegeket vonzott a Debreceni Egyetem főépületének falai közé. Az írónő legújabb, Örökbecsű limlom című kötetéről Goretity Józseffel, könyve fordítójával beszélgetett.

Ulickaja az elmúlt 10–15 év alatt kétszáznál is több interjút adott – utalt köszöntőjét követően erre a könyvben is olvasható állításra Goretity. A kötetnek jelentős részét teszik ki az ezekből idézett szövegek, így a mű szerkezetének megértése érdekében, s hogy az eddig még soha fel nem tett kérdések irányába mozduljon el a beszélgetés, első témaként a jó interjú mibenléte merült fel. Ulickaja kifejtette, hogy nem kedveli a szóban megejtett interjúkat, s hogy a jó kérdés minden bizonnyal olyan, amit akkor először tesznek fel neki, és amire nem tud egyből válaszolni. Szerencsésnek tartja, amikor a világnézeti kérdésekben összhangba tud kerülni kérdezőjével, ennek kapcsán megemlítette pozitív interjúélményét Dimitrij Bikov íróval, de felidézett egy olyan levélváltást is, ahol a kérdező fél nacionalista szemléletmódjának előtérbe kerülése és szemtelenül feltett kérdései kártyajátékhoz tették hasonlatossá az interjút. Az írónő szerint az ilyen játszmákból is ki lehet győztesen kerülni, ha mindvégig a másik megértésére törekszik az ember. A fontosabb interjúk kapcsán megemlékezett még a 16. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon ugyancsak Goretittyel folytatott beszélgetéséről, aminek egy részlete be is került a könyvbe.

Az írónő felhívta a figyelmet az ilyen beszélgetések személyes tétjére is, hiszen amint mondta, fordítói a szövegein keresztül úgy látnak át rajta, mint az üvegen, ami sokszor zavarba ejtő: bizonyos értelemben közeli barátokként, családtagokként tekint rájuk. Eddig harmincnégy nyelvre fordították le műveit, és meglátása szerint ezeknek a minősége közel sem egyenletes. Annak negatív tapasztalatával, hogy a szerző mennyire függ a fordítójától, első angol nyelven kiadott kötetének kézbevételekor találkozott, azóta is próbálja kiheverni ezt a traumát.

Következő kérdésében Goretity az írónő sikereinek mibenléte, műveinek titka felől érdeklődött. Ulickaja nem tudott válaszolni a művek titkát illetően, hiszen két olyan orosz regényt is tudna az utóbbi időkből említeni, amelyeket zseniálisan írtak meg, a kritika és a közönség számára azonban majdhogynem észrevétlenek maradtak. Saját sikerét illetően elsősorban a szerencsére hivatkozott, de azért két konkrét körülményt is megemlített. Az egyik az, hogy első kötetének megjelenésekor ötven éves volt, mint mondta, egy nagyon felnőtt kislány. Az őt körülvevő, hasonló életkorú szerzők ekkor már magas írói pozícióban voltak, s ő nem igyekezett behozni ezt a lemaradását, hiszen úgy hitte, már nem is lehetséges utolérni őket. Nyugodtan alkotott, ami erényt jelentett a munkájában. Talán ezért is érezte magát kényelmetlenül kezdeti sikereiben. A másik körülmény az, hogy kizárólag a számára fontosnak vagy érdekesnek talált témákról akart írni. Művei mögött nincsenek és soha nem is voltak marketing szempontok. Két könyvéről, a Daniel Stein, tolmácsról és az Imágóról is azt gondolta, hogy csak a barátainak fognak majd tetszeni, a nagyközönségnek nem, mert alapvetően nehéz olvasmányoknak tartja ezeket. Ennek ellenére kétmillió példányt adtak el belőlük. Goretity megjegyezte, hogy eszerint sok barátja van, amihez Ulickaja egy mosolyt követően összegző jelleggel még hozzátette, hogy ha beszélhetünk egyáltalán titokról, akkor az abban keresendő, hogy sosem akart fölényesnek tűnni vagy többnek látszani az olvasóinál.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Vigh Levente, Kulter.hu, 2013. december 2.