A szépség annak a kérdése, hogy mire állítjuk be a szemünket és a tudatunkat. Ha valaki a világból a kegyetlenséget és az iszonyatot akarja látni, hát abból nagyon sok van. De ha az irgalomra fókuszálunk, a valódi értelemben vett szépre, akkor meglátjuk - mondja Ljudmila Ulickaja, aki nagyinterjúnkban sok más mellett mesélt történelmi és személyes emlékezetről, hatalomról és ellenzékről is. Az írónővel Szűcs Teri beszélgetett.
Ön azt írja az Örökbecsű limlomban, hogy a világnak ezen a táján... – akkor ebbe beleérthetjük Magyarországot is, ugye?
Szerintem igen.
A világnak ezen a táján létezik „egy előítélet: úgy tartják, hogy a könyv hatni tud a társadalmi tudatra, sőt, meg tudja változtatni az életet. Óriási tévedés." Példaképpen Szolzsenyicin Gulag szigetvilágára utal, amelyet előbb szamizdatban olvastak, 1990-ben pedig már hivatalos kiadásban, majd pedig ugyanott, mondhatni, ugyanazok az olvasók a KGB alezredesét választották meg elnökül.
Igen, nincs ennél egyértelműbb illusztrációja annak, hogy a könyvek képtelenek megváltoztatni a társadalmi tudatot.
Ugyanakkor az Ön életművében van másfajta példa is az irodalom szerepére. Az Imágó című regényben azt mutatja be, hogyan élt tovább szamizdatban a betiltott orosz irodalom, és hogyan kockáztatták az emberek az életüket azért, hogy az irodalom terjedhessen.
Nézze, az a regény bizonyos értelemben egy kudarc története. Én nagyon szeretem azt a nemzedéket, amit Oroszországban úgy neveznek, hogy a „hatvanas évek generációja". Az Imágót azért írtam meg, mert egy adott pillanatban úgy éreztem, hogy a mai fiatalok nagyon elítélően viszonyulnak a nemzedékemhez, úgy gondolják, hogy ez a generáció a felelős azért az elhibázott útért, amire Oroszország a szovjet korszak után rátért. Én pedig pont fordítva gondolom, szerintem a mai problémák épp abból fakadnak, hogy nem hallgattak a hatvanas évek generációjára, illetve hogy túlságosan kevesen voltak ennek a nemzedéknek a tagjai, és az erőfeszítéseik nem bizonyultak elégnek ahhoz, hogy civilizáltabb irányba fordítsák a társadalmat. Mert ami most történik nálunk, az engem inkább a múltba való visszahátrálásra emlékeztet, mintsem előrehaladásra.
Megdöbbentő volt az Örökbecsű limlomban arról olvasni, hogy ezt a nemzedéket hibáztatják az ország jelenlegi helyzetéért.
Pedig így van. Én nem tartom magam olyan írónak, aki társadalmi „megrendelésre" ír, de az Imágó valóban egy társadalmi kihívásra felel, mert meg akartam védeni ezt a nemzedéket.
Akkor mégiscsak megkérdezem: végső soron mit gondol az irodalom társadalomformáló erejéről? Van vagy nincs?
Azt gondolom, hogy inkább nincs. De az írókban él az igény, hogy kimondjanak dolgokat, és ez az idiotikus foglalatosság arra ösztökéli őket, hogy úgy emeljék fel a szavukat, hogy közben nem lehetnek biztosak benne, hogy bárki is hallgat rájuk. Ennek ellenére mi felszólalunk. Ehhez az íróknak joguk van – a társadalom pedig eldönti, hogy meg akar-e hallani bennünket. Manapság nem igazán hallgatnak meg.
Az Ön egyik fontos politikai-társadalmi-irodalmi vállalkozása a levelezés a bebörtönzött Mihail Hodorkovszkijjal. Ebből az Örökbecsű limlomban is szerepelnek részletek. Hogyan fogadták Oroszországban a levelezésüket?
A levelezésünk ötletét eredendően Borisz Akunyin vetette fel, aki maga is váltott leveleket Hodorkovszkijjal, ezeket le is közölték. Ez még Hodorkovszkij második pere előtt volt. Akkoriban az ország többsége mélységesen elítélte Hodorkovszkijt. Én pedig azt gondoltam, az a dolgom, hogy lehetővé tegyem, hogy egy bebörtönzött ember hallassa a hangját. Nem az én véleményem volt a fontos, hanem az, hogy ő ebben a levelezésben kifejthesse az álláspontját. És ez meg is valósult. Olyan kérdéseket tettem fel neki, amit az emberek többsége is feltett volna. És így Hodorkovszkij lehetőséget kapott arra, hogy – mondjuk így – rehabilitálja önmagát. A tárgyalást úgy alakították, hogy Hodorkovszkij ne szólalhasson meg. Nem kérdeztek tőle semmit. Megvádolták és elítélték. Idővel aztán rájöttem, hogy mennyire fontos volt ez a levelezés, és nagyon örülök, hogy létrejött. Mire megkezdődött a második per, a társadalom többsége már nem volt Hodorkovszkij ellen. Előtte az volt a szlogen, hogy „a tolvajnak a börtönben a helye". Időközben világossá vált, hogy Hodorkovszkijt kiválasztották erre a szerepre, egyetlenként számos más ember közül, és olyan gazdasági módszerekért csukták le, amelyeket a többiek ugyanígy gyakoroltak – de egyeseknek ezt megengedték, másoknak pedig nem. Ennek az egész ügynek az volt a lényege, hogy Hodorkovszkij szembefordult az államvezetéssel az adórendszer miatt. Hodorkovszkij azt mondta, hogy ez az adórendszer így nem jó. Nem hallgattak rá. És akkor azt mondta, hogy ha a rendszer ilyen, akkor így meg így lehet kijátszani – és ezt meg is tette. Kihasználta a rossz jogszabályokat. A második pere idején az emberek megértették, hogy ha „a tolvajnak a börtönben a helye", akkor az egész gazdasági elitnek ülnie kéne. Mert amit Hodorkovszkij csinált, általános gyakorlat volt. Az pedig, hogy Hodorkovszkij még mindig börtönben van, mindenki számára egyértelműen azt jelenti, hogy ez törvénytelenség, mélységes igazságtalanság, és higgye el, én mindenképpen ott leszek, amikor végre hazaérkezik – már ha kiengedik.
2014-ben szabadul, ugye?
Ha nem lesz harmadik per. Amit már elkezdtek előkészíteni. Tudok róla. Mindezek miatt igazi jóakarója vagyok Hodorkovszkijnak. Azt szeretném, hogy kiszabaduljon, és úgy éljen, ahogy szeretne.
A könyvben szereplő leveleiket olvasva úgy tűnt nekem, hogy Ön ennek a levélváltásnak azt a részét válogatta be a kötetbe, ahol Hodorkovszkij, az Ön kérdéseire válaszul, a saját gyökereiről beszélhet, és elmagyarázhatja, milyen pozíciót foglalt el a szovjet időszakban.
Így van. Ez számomra nagy kérdés volt. Nem ismertem Hodorkovszkijt, de ismertem a szüleit. A műszaki értelmiséghez tartoztak, vodkáztak, gitároztak és énekeltek. Nagyjából egykorúak velem. Szimpatikus emberek, akiket jól értek. Az én gyerekeim sose mentek volna szovjet hadiipari üzembe dolgozni, és sose lettek volna Komszomol-vezetők, mint Hodorkovszkij, ez nálunk teljesen kizárt volt. Úgyhogy azt kérdeztem Hodorkovszkijtól, hogy ha ilyen emberek voltak a szülei, akkor miért kezdett el az államnak dolgozni. És azt felelte, hogy azért, mert ő hitt az államban, azt akarta, hogy az állam erős legyen. És amikor jól lehetett keresni az állami szférában, akkor az állam is jól járt azzal a rengeteg adóval, amit befizetett. De nem is ez az érdekes, hanem hogy miért lett nekem szimpatikus Hodorkovszkij még akkor, amikor szabadlábon volt. Akkoriban nagyon sokat utaztam Oroszországban, és mindenütt, ahol megfordultam, azt láttam, hogy itt egy könyvtár, amit Hodorkovszkij hozott létre, ott egy számítógépterem intézetbe zárt fiatalok számára Hodorkovszkij pénzéből – megértettem, hogy egy hatalmas társadalmi-kulturális programot szponzorál, és azt mondtam, hogy ez valami igazán figyelemre méltó és egyedülálló. A régi Oroszországban a jótékonykodást széles körben gyakorolták. A szovjet időkben pedig megfojtották. Ugye a szovjet időben nem létezhettek gazdagok – ha mindenkinek száz rubel van a zsebében, akkor nem lehet jótékonykodni, mert megélni is alig lehet. És amikor újra meggazdagodtak néhányan, akkor már elfelejtették, már nem ismerték a jótékonyság kultúráját. Moszkvában annak idején az összes kórházat kupecek pénzéből építették; a Tretyakov-képtárat egy gazdag ember vagyonából hozták létre, aki scsít meg kását evett, és minden pénzét a művészetre költötte, aztán pedig az egész gyűjteményét a városnak adta. A régi Oroszországban a jótékonyság gyönyörű példáit látjuk – de az újoroszok már nem sajátították el ezt a gyakorlatot. Hodorkovszkij volt az első, aki arra költötte a pénzét, amit szükségesnek és megfelelőnek ítélt társadalmi szempontból. Ezért vettem észre őt akkoriban. Soros György programja nálunk addigra már befejeződött. Bármit is mondanak róla – Soros programja nagyszerű volt. Rengeteg pénzt áldozott a kultúrára. De befejeződött, és részben Hodorkovszkij folytatta azt, ami elkezdődött. Ezért nagyon tiszteltem őt. Mert én azt gondolom, hogy ha az állam nem fektet a kultúrába és az oktatásba, akkor teljesen és véglegesen elvadulunk. És Hodorkovszkij pontosan ezen kezdett el dolgozni, és én ezért védtem – még a levelezésünk előtt.
A teljes interjú itt olvasható »
Forrás: Szűcs Teri, Litera.hu, 2013. december 2.
