Ulickaja ezennel nem szépirodalmi művel jelentkezett. Mintha a nálunk legutóbb kiadott (A mi Urunk népe) kötet hangja erősödne tovább, s mélyülne el a személyes, vallomásos megszólalás regiszterében. V. GILBERT EDIT KRITIKÁJA.

A legszemélyesebbtől a mindenkivel eggyé válásig és a senkivé levésig húzódik az új könyvnek is a szellemi íve (utolsó fejezete: „Nem lenni senkinek”). A filológiai pontosság kedvéért tegyük hozzá: nem kizárólag a megírás kronológiájáról van szó, nem arról tehát, hogy mostanában inkább efféléket ír. Az előző kötet esetében is a magyar megjelenés esett mindössze a közelmúlt idejére, e friss könyv pedig a szerző válogatása korábbi és újabb szövegekből. A beszédpozíció pedig azé a személyé, aki szóvá teszi a környezetében és a nagyvilágban tapasztaltakat saját nevében, közreadja azokat az élményeket, elmélkedéseket, gondolatfutamokat, meggyőződéseket, amelyek vagy nem öltöttek még irodalmi formát nála, vagy, ha igen, alanyi módon is artikulálni kívánja azokat saját civil identitásában.

Érdekes elméleti kérdés persze, hogy ilyenkor ki beszél. Nem a biográfiai személy, nem is szépirodalmi műveinek szerzője, valaki a kettő között, műfajilag sokrétűen. Összegez, visszanéz, áttekint: összegyűjti, számba veszi például az életén maradandó nyomot hagyó embereket számos emlékezetes portréban. Gazdagon kimunkált esszében ír a talaj emlékezetéről (egy festőről, aki földdel fest), egy másikban a társalgás csodájáról (a bátor és vidám, visszafogott és szabad, jámbor és méltóságteljes szudaki háziasszony otthonaiban), egy harmadikban hálás a francia fotósnőnek, hogy az ő külső tekintetével végre megláthatta a Volga menti oroszok életét. Hírt ad ismeretlenekről, akik nem adták ki üldözőiknek a rejtegetett idegeneket. S egy öntörvényű festő ökonomikus mozdulatairól, gesztusairól, aki történetesen a férje, s annak egy eladott képéről, amire Ljudmila Ulickaja egész életében nosztalgikusan emlékszik, mert különleges rajta a Nap –, s ami egyszer csak előkerül a padlásról.

A kötetbe sok interjúrészletet válogatott be, a másik felébe elmélkedéseit, leveleket, felszólalásokat, beszédeket – még egy olyant is, amit egy díj (nem) neki ítélése kapcsán írt meg és olvasott fel barátainak. Kifejti benne, miért örül annak, hogy nem ő kapta meg (a Bookert), de annak is, hogy jelölték, s ez kielégíti. Sok más alkotót, művet is el tudott volna képzelni a rövid listára, teszi hozzá, s összességében úgy érzi, jól járt, mert nem kell hivatalosan is írónak tekintenie magát, nem változik semmi az életében, nem rohamozzák meg az újságírók.

Azóta persze igen, nagyon is. Meg kellett tanulnia interjút adni. Türelmetlensége, gyakorlatlansága, zavara a múlté. Profi nyilatkozó. Nem élvezi, de elfogadja munkaköri kötelességének a válaszolgatást olvasónak, közönségnek, újságírónak – felcsillan a szeme azonban, ha valaki új témát vet fel. Nem rejti véka alá a véleményét, vitába is száll alkalmanként a kérdezővel. Pécsett elmondta például a rádiósoknak, hogy nem különösebben érdeklik a fiatal orosz írók, mert nem talál kedvére valót műveik közt.  Ez persze így erős és sommás, amikor van ideje és kedve, bővebben kifejti, hogy kik a kedvencei. Igaz, inkább korosztályából nevez meg szerzőket. Makanyin, Ljudmila Petrusevszkaja egy-egy könyvét emlegeti leggyakrabban, s más olvasmányélményeiről is szól most hosszasan, külföldiekről, oroszokról. Az az irodalom izgatja, amely láthatóvá teszi az addig ismeretlen területeket.

Vannak átfedések a beválogatott interjúk közt, ami valószínűleg elkerülhetetlen, de érdekesek az ismétlődések a különböző kontextusokban. Sokat megtudunk Nabokov iránti vonzalmának okairól, motívumairól. Azt viszont nem hiszi, hogy az irodalom megváltoztatná a világot, vagy hogy bármennyit is tanultak volna belőle az emberek: felületesen olvasnak, s azt is elfelejtik… Hiába írta meg Szolzsenyicin a Gulágot, most is KGB-sekre bízta az ország az irányítását, mondja. „A könyv, amely fényt derít a szovjet korszakban elkövetett népirtásra, felforgatja az ember lelkét és tudatát. És aztán? Még egy évtized sem telt el a Gulag szigetvilág publikálása óta, amikor az ország új elnököt kapott – egy KGB-alezredes személyében! Nem az égből pottyant ide! Felmerül a gyanú: nem olvasták el a könyvet!” (192.)

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: V. Gilbert Edit, Revizoronline, 2013. december 13.