Székely Csaba (a szerzővel készített interjúnk ITT olvasható – a szerk.) drámatrilógiájának világa az „erdélyi valóság”, ami sajátosan drámai határhelyzetben van: egyidejűleg képviseli és számolja fel önmagát és önnön értékeit. A kifelé zárt, befelé erős kapcsolati hálóval rendelkező erdélyi magyar társadalom tragikomikus módon őrzi és működteti azokat a régi szokásokat, beidegződéseket, azt a gondolkodás- és beszédmódot, ami számára eddig hatékonynak és megtartónak bizonyult, s épp e „hagyományőrzés” által válik önmaga pusztítójává. A bánya-trilógia ennek az „önfelszámolódási folyamatnak” az egyes stációit jeleníti meg rendkívüli erővel.

E folyamat „legderűsebb” képét a trilógia első darabja, a Bányavirág mutatja: a három dráma közül ebben a legrokonszenvesebbek a szereplők, s ha torzan is, de még érvényesíteni tudják a közös nyomorban élők egymás iránti szolidaritását. A történet elején a munkanélküli bányász, Iván, aki évek óta gondozza nagybeteg apját, épp arra akarja „rábeszélni” Mihályt, a helyi orvost, hogy ne hozzon többé gyógyszert a betegnek: úgy véli, csak apja halálával tudna kiszabadulni nyomorúságos helyzetéből. A drámai események tetőpontján azonban, amikor kiderül, hogy az apa a gyerekei helyett az egyházra hagyná a vagyonát, a dühödt Iván hiába ront késsel a betegre, a gyilkosságra végül mégsem lesz képes. A bicska, ami a dráma kezdete óta a színen van, mégsem „sül el” – továbbra is csak a pálinkásüvegek dugóhúzójaként funkcionál. Vagyis nem történik „semmi”, a szereplők helyzetében nem lesz változás, csak a különböző rejtekhelyekről előkerülő pálinkásüvegek száma fogyatkozik vészesen.

A dráma kezdő- és végpontja közti változatlan léthelyzet ellenére a történet állandó meglepetéssel szolgál – Székely ugyanis a Bányavidékben az analitikus dráma és a „jól megcsinált színdarab” dramaturgiai eszközrendszerét egyaránt alkalmazza. A néző-olvasó csak kapkodja a fejét; egyszerre röhög és szörnyülködik: a múltbeli események ugyanis fokozatosan tárulnak fel előtte, olyan új információkat zúdítva rá, melyek folyamatosan átértelmezik a figurák viszonyrendszerét, és módosítják az egyes alakok megítélését. S miközben a szereplők saját szólamaikat „mantrázzák”, hátborzongatóan mulatságos és pergő dialógusaikban állandóan provokálják és hergelik is egymást; egymásba kapaszkodó mondataikkal csetlő-botló „nyelvi clownokként” zsonglőrködnek. A darab folyamán aztán az elfogyasztott iszonyú mennyiségű pálinka ellenére – vagy épp annak köszönhetően – ez a nyelvi „játék” egyre durvábbá, ugyanakkor egyre tragikomikusabbá válik:

MIHÁLY (zsebébe nyúl, előveszi a borítékot, és asztalra teszi) Tudod-e, mi ez?
IVÁN (felismeri a borítékot) Tudnám, ha nem loptad volna el, mint egy szarrágó tolvaj.
MIHÁLY Nem kell rögtön leszarrágótolvajozni az embert.
IVÁN Nem szarrágótolvajozok én le senkit rögtön. Csak miután ellopja a borítékomat.
MIHÁLY Én nem loptam el a borítékodat. Ott van előtted. Különben se neked címezték, hanem apádnak.
IVÁN Lehet, hogy apámnak címezték, de attól még elloptad, mint egy szarrágó tolvaj.
MIHÁLY Ne szarrágótolvajozzál le engem, megmondtam! Ha valaki szarrágótolvaj ebben a házban, az te vagy!
IVÁN (feláll a székről) Én-e?
MIHÁLY Te.
IVÁN Ezt mondjad még egyszer.
MIHÁLY Te!
IVÁN Nem azt, hanem a másikat. Hallani akarom, ahogy leszarrágótolvajozol a saját házamban!

A szerző egyik legfőbb eszköze, hogy a jól ismert székely góbéságokat tolja el egyrészt a dekoratív stilizálás, másrészt az agresszivitás irányába: ennek a rafinált és gyilkos humornak az élét azonban a szereplők éppúgy irányítják önmaguk, mint egymás felé. A közösség morális züllésének a problémája a három dráma közül a Bányavirágban a leghangsúlyosabb, hiszen e dráma szereplői képesek leginkább az önreflexióra. Mihály, aki régebben hitt abban, hogy a „jó orvos” csak „jó ember” lehet, a dráma zárlatában kénytelen megfogalmazni, hogy „nincsen olyan, hogy normális élet. Csak élet van”, az apja halálán mesterkedő Iván pedig „rohadt alaknak” nevezi magát. A csehovi léthelyzetben vergődő, önsorsrontó szereplők számára az öngyilkosság jelenthetne „kiutat”; beszélnek is erről folyton, sőt az ide érkező magyarországi tévések is az „öngyilkossági ráta” növekedésének okairól faggatják a falusiakat. A halált azonban csak az az Illés választja, aki egyedüliként lóg ki a munkanélküli alkoholista falusiak sorából: nem iszik, van munkája és vagyona. Öngyilkossága valójában hősies és „logikus” tett, hiszen kiderül: gyógyíthatatlan beteg, s halálával felesége, Irma, aki hosszú ideje Ivánt szereti, végre szabaddá és gazdaggá válhatna. Nem véletlen, hogy Illés a dráma, sőt a trilógia egyik legszimpatikusabb, ugyanakkor legidétlenebb szereplője, akinek tragikomikus önfeláldozása teljesen hiábavaló – ahogy a többi szereplő terve, ügyeskedése, „jó” vagy „rossz” cselekedete is hiábavalóvá válik ebben a közegben.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bodnár Zsuzsa, Kortárs Online, 2013. december 16.