Hajnóczy Péter, bár a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb írója volt, mégis afféle ködlovag lett, hiszen a hivatalos kánonból (többek közt Máraival együtt) kimaradt, jóllehet a hetvenes években létrehozott életműve az írófejedelmek sorába emeli. Olyan írások fémjelzik nevét, mint az M, a Fűtő, a Halál kilovagolt Perzsiából vagy épp a Jézus menyasszonya, melyek mind-mind megkerülhetetlen művei irodalmunknak. De még ebből a hallatlanul erős életműből is kiemelkedik az író talán legismertebb, később azonban szinte teljesen elfelejtett írása, az Elkülönítő című szociográfia. Hajnóczy idén megjelent posztumusz kötete ezt a szociográfiát, ennek előzményeit és utóéletét megvilágító, az Elkülönítővel azonos forrásvidékről származó írásokat rendezi össze.

Az Elkülönítő története, a vele kapcsolatos anyaggyűjtés 1972-ben vette kezdetét, de még 1980-ban sem ért véget, vagyis Hajnóczy íróként aktív éveiben végig búvópatakként jelen volt, végig foglalkoztatta, s miközben éppen máson dolgozott, akkor is elő-elő vette, átdolgozta, kiegészítette, továbbírta. Ez az anyag Hajnóczy igazi hagyatéka, életművének esszenciája. Az Elkülönítő 1975-ben jelent meg a Valóság című folyóirat hasábjain, hatalmas közéleti, társadalmi, szakmai botrányt okozott, utána sajtóperek következtek, a hatalom mind az írót, mind a közlő folyóiratot meghurcolta, s bár végül a vádak alól felmentették őket, a procedúra az írás újabb kiadását lehetetlenné tette.

Mi volt az, ami a hetvenes évek „emberarcú” diktatúrájában ennyire kicsapta a biztosítékot? Meglepő, de nem közvetlenül politikai ügy, hanem a társadalom teljes jogfosztottságának kérdése. Szépvölgyi Aliz bizarr története indította nyomozásra Hajnóczyt. Ez a harmincas hölgy a legkevésbé sem volt elmebeteg, csak az átlagosnál jóval érzékenyebb idegrendszerrel rendelkezett. Egyszer kicsit túlterhelté vált, összejöttek körülötte a dolgok, és kérte állami gondozásba helyezését egy rövid időre, amíg kipiheni magát és rendezi a gondolatait. Erre föl beutalták egy elmeszociális otthonba, amelyről már csak odabent derült ki, hogy onnan nincs kiút. Arra, hogy ezt a tényt a beutalást intéző újpesti tanács pontosan tudta, nem kell jobb bizonyíték, mint hogy a hölgy lakását pár napon belül másoknak kiutalták, vagyis nem számoltak azzal, hogy valaha is visszajön. Aliz végül éveket töltött ilyen zárt intézményekben, és csupán jó szándékú és önfeláldozó emberek segítségének köszönhette, hogy valaha kiszabadult. Megismerkedhetünk Bozóki Árpád történetével is, aki tizenkét évet töltött el a süllyesztőben, míg egy szakorvosi vizsgálat ki nem mondta róla, hogy sohasem volt elmebeteg!

Az elmeszociális otthonokat a második világháború után a kínzó kórházi ágyhiány hívta életre. Konkrétan elmeágyból is jóval kevesebb állt rendelkezésre, mint amennyire szükség lett volna, ezért nagyjából tizenötezer embert világvégi zárt intézményekbe száműztek, amelyekben nem hogy nem folyt gyógykezelés, de még az elmeorvosi jelenlét sem volt biztosított. Ezekbe az otthonokba olyan embereket helyeztek el, akinek az állapotát javíthatatlannak értékelték, amelyen további kezelés számottevően már nem segíthet. Az ilyen intézetekben nem működött semmilyen ellenőrző mechanizmus és bírói vizit sem volt, vagyis azokat sem menthette ki semmi, akik ugyan nem voltak odavalók, de egy esetleges tévedés, vagy mások rosszakarata odajuttatott. Az ilyen süllyesztőkben ráadásul kiugróan magas volt a halálozási arány, amit a hatalom már csak azért is üdvözölt, mert folyamatos igény mutatkozott a megüresedő helyekre. Az Elkülönítő középpontjában a Szentgotthárdi Elmeszociális Otthon áll, amelyben egy dilettáns középkáder volt a vezető, aki semmilyen odavágó végzettséggel nem rendelkezett, mégis vizitet tartott, gyógyszereket írt föl, és akár kényszerintézkedéseket is elrendelt a renitens betegekkel szemben. Az Elkülönítő valódi és veszedelmes mondanivalója az volt, hogy ebben a korban gyakorlatilag bárkit, aki útban volt (mert például valaki másnak kellett a lakása) elmebeteggé és cselekvőképtelenné lehetett nyilváníttatni és zárt osztályra lehetett szállíttatni, ahol még orvossal sem találkozott.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Dege Sándor, Olvaslak.hu, 2013. december 22.