Szerb Antal a huszadik század első felének egyik legismertebb magyar írója, népszerűsége azóta töretlen, ennek ellenére a magyar irodalom egyik legrejtélyesebb alakja is. Szinte minden műve hozzáférhető, életéről, illetve művei hátteréről azonban jóval kevesebbet tudunk. Ezt a hiányt pótolná a napokban megjelent monográfia, amelyben csupa olyan dolog derül ki róla, amit a könyveiből nem tudunk meg. Elfojtott zsidóságáról, a Kádár-kor által ráerőltetett mártíromságról, az őt ért korabeli elmarasztaló kritikákról olvashatunk Havasréti József könyvében, illetve arról, hogy azután vette el első feleségét, hogy a testvérénél kudarcot vallott.

Szerb Antal népszerűsége leginkább az Utas és holdvilág népszerűségét jelenti, kicsit már közhelyes is, ha valaki ezt nevezi kedvenc könyvének. És bár az Utas és holdvilág az egyik legfontosabb huszadik századi magyar regény (legambiciózusabb munkájában olaszországi utazásait, ifjúkori barátságait dolgozta fel Szerb, sokak szerint ez az író modern mintaregénye, aminek elméleti alapjait a Hétköznapok és csodákban fektette le), mégis ellentmondásos, hogy a jóval mélyebb életmű egy regénnyel azonosul, illetve az Utas és holdvilágon kívül még talán A Pendragon legendával (meg ne felejtsük el Szerb két másik népszerű könyvét, a szintén könnyű olvashatósága miatt elterjedt A világirodalom történetét és a Magyar irodalomtörténetet).

Összefügghet ezzel, hogy Szerb Antal kanonizálása nem régi történet. Poszler György 1973-ban megjelent monográfiája után több mint húsz évvel, 1996-ban jelent meg Wágner Tibor szerkesztésében a Szerb kiadatlan, kisebb írásait összegyűjtő A trubadúr szerelme, illetve az Akitől ellopták az időt című emlékkönyv, a Magvető pedig az ezredforduló után adta ki Szerb naplójegyzeteit és három kötetben kritikáit, esszéit és tanulmányait, továbbá a Petőfi Irodalmi Múzeum gondozásában megjelent levélválogatás is 2001-es.

Már szinte mindent elolvashatunk tehát Szerbtől, és közben még olyan kortársak, szemtanúk visszaemlékezései is nyilvánossá váltak, mint Ortutay Gyuláé (a magyar néprajz meghatározó alakja, 1947 és 1950 között Nagy Imre kormányában vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1957 és 1964 között pedig a Hazafias Népfront elnöke, háromkötetes naplóját néhány éve adta ki az Alexandra), ennek ellenére Poszler munkája óta nagy, átfogó kötet nem született Szerb pályájáról. Most viszont itt van Havasréti József 720 oldalas monográfiája.

By-the-way, Miklós, mindjárt megkérem egy szívességre

Havasréti tizenkét fejezetben mutatja be Szerbet, az író szerelemfilozófiáját, irodalomfelfogását és imázsát, regényeit, irodalomtörténeteit és esszéit, illetve külön fejezetben foglalkozik Szerb zsidóságával és utolsó éveivel. Vannak olyan részei a kötetnek, amit maximálisan csak úgy tudunk értelmezni és élvezni, ha valamennyire otthonosan mozgunk Lukács György elméleteiben vagy a spengleri kultúrmorfológiában, de mégsem száraz tudományos munkát olvasunk, ahogy Havasréti sem klasszikus irodalomtudós. (A Pécsi Tudományegyetem bölcsészkarán, de a Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékén oktat, hallgatói a "legnagyobb fejnek" tartják.)

Van ez a romantikus kép a hihetetlenül olvasott, folyamatosan dolgozó Szerb Antalról, aki közben egy könyvtárába veszett robot benyomását is kelti, épp ezért nagyon izgalmas, ahogy Havasréti árnyalja ezt a képet. Szerbnek ugyanis a könyvtárazásban és szakirodalmazásban is szüksége volt barátai segítségére, és csak azért megy el például Kerényi Károllyal (Szerb Temesváron született, Asconában elhunyt klasszika-filológus jó barátja) kirándulni, hogy kikérdezze a római irodalomról; és ő az, aki Londonból írva úgy kezdi levelét az ifjú pályatárs Szentkuthy Miklósnak, hogy "By-the-way, Miklós, mindjárt megkérem egy szívességre, mert praktikus természetű vagyok".

Az elfojtott zsidóság

Az is közelebb hozza az olvasóhoz Szerb emberi arcát, hogy megtudjuk, első feleségéhez, Lakner Amáliához csak azután került komolyabb kapcsolatba, hogy a testvérénél, Kláránál kudarcot vallott.

Szerb zsidósága végigvonul a könyvön, külön fejezetet is kap, és valószínűleg sokan, sokáig elemzik majd még, az egyszerűség kedvéért olvassuk el, mit mond erről Bán Zoltán András, akit Havasréti is idézett egy vonatkozó tanulmányában, 2007-ben: "Zsidóként tagadta zsidóságát, zsidóként mondott nemet zsidó igenjére, holott minden igyekezete arra irányult, hogy nemzsidóként ébredjen, nemzsidóként igya reggeli kávéját, nemzsidóként élje és halja nemzsidó életét. Minden hiábavalónak bizonyult, nemzsidó nemje zsidó igenné változott."

Szerb családja az erősen asszimilált magyar zsidósághoz tartozott, keresztapja maga Prohászka Ottokár volt, nagy tanítómestere pedig piarista irodalomtanára, Sík Sándor (akinek zsidó szülei még gyermekük születése előtt tértek át a katolikus hitre). Ahogy haladunk előre az időben, úgy jelenik meg egyre jobban addig elfojtott zsidósága Szerbben, lehull róla az "européer író maszkja" , és sokkal inkább közösséget érez a zsidósággal, mint mondjuk Radnóti, aki mindent megtett, hogy semmilyen vallási irodalomhoz se sorolják.

Annak a folyamata is feltárul, ahogy halála után a Kádár-korszakban zsidóságát véletlenül sem említve a mártír jelző telepedett meg közhelyszerűen neve előtt, ahogy elpusztult pályatársai esetében is, de Havasréti olyan momentumokra is kitér, mint például Babits, illetve Márai esete. Ortutay Gyula ugyanis naplójában számol be arról, hogy Márai, úgy is mint Szerb és barátainak egyik hőse, egy kocsmában egyszer olyasmiket mondott, hogy "a faj a fontos és nem az egyén" és a zsidók bűneit sorolta (Szerb sírva fakadt), de ugyanilyen érdekes Babits is, aki zsidósága miatt jutalmazná Baumgarten-díjjal Szerbet, de amiatt veti is el a jelölését. (Szerb 1935-ben megkapta már a díjat, de évekkel később, amikor a zsidótörvények miatt egyre nehezebb anyagi helyzetbe került, már nem tüntették ki.)

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: http://kotvefuzve.postr.hu, 2013. december 28.