A Jégvágó szavaival élve a magyar prózában „valami zsírúj történik” – ezt érezheti az olvasó, amikor kézbe veszi Centauri első regényét. Már a Pátosz a káoszban és a Kék angyal című novelláskötetek megjelenése után sejteni lehetett, hogy a szerzőt nem érdekli a prózadivat, a díjaktól és sérelmektől, pajtáskodástól és ellenségeskedéstől hangos irodalmi élet. Az olvasóközönség máig nem tudja, ki Centauri, de annyit megnyugtatásul elárulhatunk, nem egy más szerzői néven befutott irodalmi nagyvad rejtőzik neve mögött. A szerző inkognitója ellenére 2008-ban „az év nagy felfedezettje” címet kapta a Könyvesblogon, ezután évekig dolgozott nagyregényén, amelyet egyik első kritikusa „a magyar Zabhegyezőnek” nevezett – Salinger kultikus művére utalva.

Mitől és mihez képest „zsírúj” a Jégvágó? A cselekmény az Amerikai Egyesült Államokban játszódik, San Fransiscóban és Montanában. Ez önmagában is kellemes felüdülést jelenthet a hazai regények után, amelyek megpróbálják szembesíteni az olvasót a magyar valósággal, esetleg felidézik történelmünk nosztalgikus vagy kevésbé szívmelengető pillanatait. Centauri könyve erősebben hasít az agyba, ha a kortárs próza népszerű darabjai, Barnás Ferenc Másik halál, Benedek Szabolcs Focialista forradalom, Borbély Szilárd Nincstelenek, Tompa Andrea Fejtől s lábtól vagy éppen Tóth Kriszta Akvárium című regényei után vesszük kézbe. Ekkor tűnik fel igazán a kontraszt. A Jégvágó ugyanis egy magyar nyelven íródott amerikai nagyregény, amely a mai tízen- és huszonévesek szófordulataival szólítja meg olvasóját. Azon a nyelven beszél, ahogy a mindennapokban „oltják” egymást a fiatalok. Gyakran érezhetjük, hogy valójában egy ifjúsági regénybe lapoztunk bele, és csak kukkolók vagyunk azok között, akiket egy szabad szájú és szellemű srác beavat saját és családja történetébe.

A regény főszereplője és történetmondója Dan Coolbirth, egy 21. századi, magányos kamasz, aki kezdetben bosszantó lezserséggel beszél unalmas és haszontalan életéről. Eddig a Jégvágó a helyszínt leszámítva egy átlagosan lehangoló magyar regény is lehetne, de Dan nagymamája és apja halála után nekiindul a világnak, és a természethez közel kerülve megtalálja a megnyugvást. Az ide vezető úton többször meg kell küzdenie a családját is érintő koponyalékelési mozgalom (a lobotómia) emlékével, amelyért „tökéletesítője”, Moniz 1949-ben Nobel-díjat kapott. A pszichiátriai eljárás a homloklebeny szétzúzásával a személyiség megváltoztatására törekedett – ezzel több tízezer ember életét tette tönkre.

A regény ügyesen játszik a koponyalékeléssel és a jégvágó motívumával az Elemi ösztön című film kultikus jelenetétől kezdve a modern világ zombigyártó tevékenységének érzékeltetéséig. A zárlatban teljesen új értelmet nyer az eszköz, miközben a négyszáztizennégy oldalas könyv is jégvágóvá változik, a szemüregen keresztül észrevétlenül hasít az ember agyába, és felülírja korábbi olvasmányélményeinket.

A Jégvágó nemcsak azért „zsírúj”, mert témájával, helyszíneivel és nyelvezetével lelóg a kortárs magyar prózát megtartó, igencsak túlzsúfolt, képzeletbeli könyvespolcról. Centauri könyve leteszi a voksot a klasszikus történetmondás mellett, hiszen „bizonyított, hogy a történetéhség genetikailag kódolt”. Legalábbis a regény egyik szereplőjének cikke szerint. A szerző viszont az Új Könyvpiacban megjelent interjújában maga is temeti a posztmodernt: „Lassan már a posztmodern »hívei« is azzal kezdik esszéiket, hogy korai a posztmodernt temetni. Ez egy kicsit olyan, mint amikor egy kórházban fekvő aggastyán vállát veregetjük: együtt horgászunk még húsz év múlva is! Ha az illető nem tudta még, abban a pillanatban megérti: jó, ha napjai maradtak. Persze a posztmodern még mindig kap virágot, de már nem az öltözőjébe, hanem a ravatalára.”

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Boldog Zoltán, Irodalmi Jelen Online, 2014. január 12.