Babiczky Tibor nevét sokan úgy ismerhették meg, mint a krimi és a bűnügyi irodalom rendszeres és értő kritikusáét. Már előző, a bűntörténetek folklorisztikus verziójából kinőtt balladákat tartalmazó A jóemberek című versesköteténél is érezhető volt, hogy az érdeklődés mélyebb az olvasói rajongásnál.

Épp ezért reménykedni lehetett abban, hogy előbb-utóbb alkotóként is felbukkan majd a műfajban. A Magas tenger című új prózakötet krimiket idéző felütésétől („A hatodik áldozatot június elején találták meg”) a második fejezet fojtogató nyitómondatához („A szeptember úgy feszült a városra, mint egy nejlonzacskó a száj köré”) elérve viszont már biztosak lehetünk abban, hogy egy egészen más világban fogunk járni. A kötet 15 dohányfüstös, whiskytől bódult elbeszélése okosan használja a műfaj elemeit, miközben jóval többet nyújt egy megszokott kriminél.

S nem csak erősen költői nyelvezete miatt. A halottaknál ugyanis sokkal nagyobb szerepet kap a bűnesetek hétköznapi díszletei között mozgó nyomozó lelki világa, a bűnügy megfejtésénél pedig a nehezen megismerhető világ klausztrofób ábrázolása. Bűnregénynek nevezném ezek alapján, már ha regény egyáltalán. A kötet ugyanis külön címmel rendelkező fejezetekből épül fel, amelyek között visszatérő motívumok biztosítanak koherenciát, így akár egy laza struktúrájú kisregénynek is lehetne tekinteni.

Mégis az önmagában is megálló, határozott zárlatokkal dolgozó, novellisztikus jegyeket felmutató szövegeket inkább elbeszéléskötetként olvastam. A főszereplő, névtelen nyomozó profilja is eltér némileg az ismert figurákétól. Iszik, kisgatyában dohányzik az erkélyen, semmi heroikus nincs benne, ellenben végtelenül cinikus és ironikus. De nem a konkrét bűnjelek olvasásából, hanem az apró részletek megfigyeléséből, filozófiai és irodalmi könyvekből, vagy éppenséggel saját családi traumáin keresztül próbál megérteni valamit az esetekből.

Vagy még inkább a saját félrecsúszott életéből, az „ellopott időből”. A különböző fejezetekben szépen lassan tárulnak fel a nyomozó gyermekkorából és korábbi életéből származó jelenetek, hogy végül összeálljon egy egészen egyedi kép. A különböző újságcikkekből hosszan idézett abszurd gyilkosságokon keresztül pedig beszüremkedik a jelenkor Magyarországa is (lásd az árvizet egymaga legyőző miniszterelnök szavait A múmia nyitányában). A magas tenger, a „három emelet magasan áll(ó) szar” tehát párhuzamosan jelenik meg a személyes életben és világban egyaránt.

De nem az igazság keresése a fontos, mert „az igazság (...) megmutatkozik”, s nem is a test vagy a lélek megmentése: „A nyomozó félt a testtől. A hústól, a vértől. A sajátjától is. Minden tapasztalata azt bizonyította, hogy nem tudja megmenteni. A test menthetetlen. (…) Az ijesztette meg leginkább, hogy ebben a menthetetlen hústömegben kapott otthont a lélek. Az ő munkája akkor kezdődött, amikor a test végképp magára maradt.” Megérteni a magányt, a magára hagyottságot, az ürességet, a semmit. E férfias önsanyargatástól azonban mégsem sokallunk be, köszönhetően a jól elhelyezett fordulatoknak és az igényes nyelvi megformálásnak.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Gaborják Ádám, NOL.HU, 2014. február 1.

A cikk eredeti változata a 2014.02.01-i Népszabadságban olvasható.