Lírikusként indultál, de hamar elmozdultál a próza felé, amit jól tükröz Esőkönyv című köteted. Egy idő után szűkösnek, önmagában kevésnek bizonyult számodra a vers?

Mezey Katalin 1988 táján meghívta a Sárvári Írókörbe Tatay Sándort, aki mindegyikünktől elolvasott valami mutatványdarabot, tőlem az akkor friss Iliont, ami ugye egy harminchárom részből álló prózavers. Dicsérte, és végül azt mondta: „Maga, Árpád, egyszer még nagyon jó prózát fog írni”. Meglepődtem, és kicsit meg is sértődtem, mert akkoriban ízig-vérig költőnek hittem magam. Később sokszor eszembe jutott ez a megjegyzés.

Milyen út vezetett aztán az Esőkönyvtől a nagyregény megtervezéséig?

Az Esőkönyv után két regénypróbálkozásom volt. Az egyiket végigírtam, öt évem elment, míg rájöttem, hogy javíthatatlanul elrontottam, kéziratban maradt. Aztán már itt, Norvégiában belekezdtem egy öt elbeszélésből álló regényféleségbe, aminek a felénél más jutott eszembe. Már korábban eljátszottam a gondolattal, hogy a katolikus papok mintájára, akik évszázadokig hirdették az evangéliumot a gyarmatokon, jöhetne végre egy vudu pap, és itt, Norvégiában missziós tevékenységbe kezdhetne, ami nagy hasznára válna ennek a fantáziátlan lutheránus világnak. Aztán egy nap, amikor kint voltam az egyik ápoltunknál, megjelent a lelki szemeim előtt egy néger varázsló, aki menekültként Kakashalomra keveredik, és mindenféle kalandjai lesznek az öregek között, akiket gyógyít. Ráadásul itt volt még egy valóságos benini ember is, akivel jóban lettem. Egyszóval volt honnan elindulni.

Mikor jött el az a pillanat, amikor már egyértelműen egy nagyszabású epikai műben gondolkodtál?

Akkoriban sokat ingáztam a munkám miatt a tőlünk ötven perc autóútra lévő Leikangerbe (a Szülsz nagy részét is vezetés közben írtam korábban), és pár hónapra rá, hogy belefogtam a könyvbe, aminek akkor még Kakashalom volt a címe, az egyik hazafele úton összeállt bennem az egész szüzsé 2009 májusában. Megvilágosodásszerű élmény volt, és olyan lelkes lettem, hogy azon melegében felhívtam Kemény Istvánt, és elújságoltam neki a nagy hírt. Pár napra rá higgadtam le annyira, hogy belegondoljak: jó, de azért ezt még meg is kéne írni.

Milyen értelemben adott lökést, és hogyan hatott írásművészetedre, a regénnyel való foglalatosságra, hogy találkoztál egy másik kultúrával, és be kellett illeszkedned egy idegen világba?

A kultúrák, világok összesúrlódása a regény egyik alapmotívuma, Aimé, a főhős francia és nyugat-afrikai kultúrája folyamatosan rávetül a megtapasztalt norvég valóságra, ebbe a folyamatos villódzásba természetesen beleírtam a saját élményeimet.

Mi volt az alap, amire aztán felhúztad a regény építményét?

Nem kőművesmunka volt, inkább fül kellett hozzá. Aimé hangját kellett meghallanom úgy, ahogyan az a regény saját terében cseng. Aimének hasonló médiumszerepe lett, mint Medárdusnak az Esőkönyvben, általa tudtam előhívni és működtetni egy elképzelt világot.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Ménesi Gábor, BárkaOnline, 2013. február 3.