Moore és Wittgenstein híres problémáját a bizonyosságról, illetve a külvilág létezéséről valahogy ekként fordíthatjuk át az elbeszélés lehetőségeinek kérdéskörére: "Ha teremtesz egy teljes mértékben hiteles figurát, minden egyebet elhiszünk neked!"

Kun Árpád éppen ezt tette, ami meghökkentő jelenség az újabb magyar irodalomban. Mert legyünk bármily intim viszonyban literatúránk elmúlt évtizedeivel, azt nehéz lenne tagadni, hogy az alakteremtés terén elvonási tünetekben szenvedünk; emlékezetes irodalmi karaktert csak a legnagyobb erőfeszítések árán hurcolhatunk elő emlékezetünk közelmúltbeli mélyéből. Parasztosabban: irodalmunk eme korszakának alig akadnak fiktív, irodalmi nevekhez köthető főalakjai. Újabb magyar világállapotunkban nem élnek Kárpáthy Zoltánok, Szindbádok, de még Medve Gáborok, Hábetlerek, Elnök Jóskák, Köves Gyurik, Makrák sem. A Boldog Észak főhőse, Aimé Billion viszont majdnem minden ízében megfelel a klasszikus mértéknek: összes pillanatában plasztikus, a szobrokhoz hasonlóan körüljárható személy. Ismerjük nevetése-sírása minden okát, tisztában vagyunk nem csupán szelleme, de fizikai lénye minden moccanásával, ráadásul minden regénybeli mozgását hitelesnek érezzük. Aimé a barátunkká válik a regény elolvasása után, és ez az író egészen unikális érdeme.

Ezt persze csak iszonyú nehézségek árán lehetett elérni. Kun eljárása valóban egyedülálló, és a hitelesség ez esetben szinte szó szerint értendő. A könyvhöz fűzött Epilógusban (mely az egyedi formálás miatt szerves része magának a "fiktív" elbeszélésnek) ezt olvassuk rögtön az első mondatban: "Aimé Billion valóságosan létező személy. 2008-ban ismertem meg, amikor még a kakashalmi öregotthonban dolgoztam. Munkatársak voltunk (...). Én takarítani jártam ki a faluba a gondozottakhoz, ő pedig ápolni őket." Aimé Billion tehát bevallottan nem fiktív alak, mégis egy regény hőse, vagyis fikcióvá válik a megírás révén. Ez persze problémákat okoz. Nemcsak a szerzőnek, akinek erkölcsi aggályai vannak ("Van-e jogom, hogy élő embert, méghozzá a barátomat és az ő legszemélyesebb ügyeit irodalmi mű alapanyagává tegyem?"), hanem az olvasónak is, aki így akaratlanul kerül bele egyfajta találgatós játékba: most akkor mi az igaz, és mi a hamis? Ám a regény már az első lapokon elsöpör bármiféle morális vagy esztétikai akadékoskodást. Kun regénye ugyanis realista, de mintegy fél méterrel a talaj fölött. Minden mozzanat valóságos, ugyanakkor hajlik rá, hogy másodpercek alatt átforduljon a szürreálisba. Már az első nagyjelenetben feltűnik a halott apa, aki aztán sétálás közben fokozatosan belesüpped a betonba és eltűnik - mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ez a kötetlen látomásteremtés adja meg többek közt a regény megbéklyózó varázsát: a történés a hétköznapi csodák szakadatlan, magától értetődő sorozata. Ami persze szellemileg mélyen megalapozott - az afrikai Beninből Norvégiába került néger óriás, Aimé nagyjából varázslóktól és egészében a vudunak hódoló ősöktől származik, mi sem természetesebb tehát, hogy otthonosan mozog a látomások között, és ezt képes átformálni az olvasó legsajátabb élményévé.

De kicsoda Aimé Billion? Ezt eleinte ő sem tudja, és mi sem. Megtudjuk, és átéljük viszont vele együtt a könyv zárójelenetében. Ám idáig el kell jutni, és éppen ez a regény kockázata és merituma.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bán Zoltán András, Magyar Narancs, 2013. december 5.