Alig több mint másfél éve jelent meg a Kossuthkifli, Fehér Béla mágikus realista roadmovie-ja, amely a 48/49-es szabadságharc kellős közepén játszódik, és amelyből minisorozatot forgatott Rudolf Péter, de máris itt az új regény, a Jelenetek egy vakondűző életéből.

A szöveg főhőse az ötven körüli Ecsedi Gyula, aki egy Robur típusú, lakókocsivá átalakított kisbuszban él. Vakondokat kerget, és közben emlékezik. Az új regényében az író szótárregényszerű technikával, hívószavak segítségével mesél, ide-oda ugrál időben, hogy a sok összekevert kirakós darabból végül az olvasó maga állítsa össze Ecsedi Gyula karneválian mozgalmas életét. Ecsedi Gyula debreceni, de pesti is, disszidált is, de vissza is jött, volt szemeteskocsi sofőrje Párizsban, vezetett taxit, hogy végül igazi hontalanként vakondirtás ürügyén szelje keresztül-kasul Magyarországot. Ennek a gyökerek nélküli minden-mindegy figurának szerelmi kapcsolatai is labirintusszerűek. A magyar meteorológusnő s az időközben leszbikussá váló Masa és annak „szopós” Ilona nevű szeretője (aki szintén intim viszonyba kerül Gyulával) hagyján, de van itt még öt berber lány (Dahab, Hanan, Alhina, Numa és Ilham) s egy dokumentumfilmes is.

Ecsedi szerelmi életén túl is szokásosan díszes a társaság. Csak néhány példa: van itt Paflek úr nevű albínó vakond, egy a rendszerváltáskor bujkálásba fogó, magas rangú kommunista apa, egy söderköpingi (Svédország) anya, valamint muszáj említést tennem a szellemként időről időre kísértő Don Camilló (született Ecsedi Kamill) nevű nagypapáról is, aki mellesleg a ravatalozás művésze, maga is telis-tele titkokkal. A kiváló karaktereknek, ahogy azt Fehérnél szinte el is várja az olvasó, se szeri, se száma.  

Az ide-oda ugrálás cseppet sem idegen Fehértől. Attól, hogy talajvesztetten bóklászunk a történetek, jelenetek közt, mint vakond egy gáztámadás közepette, csak nő a kíváncsiságunk, hogy hova fut ki a dolog, másfelől rendkívül szórakoztató is ez a kompilált szövegalkotás, ahogy egy-egy lírai, nosztalgikus betét után bevillan egy-egy semmiben lógó sms szövege (például: „merre jársz, szarra spriccelt geci?”). Végül persze minden a helyére kerül, ha figyelmesen olvasunk.

Kevés magyar író szereti annyira a nyelvet, főleg kevés prózaíró, mint éppen Fehér Béla – előző regényeiben alig használta, vagy ha használta is, igyekezett rendre valamilyen nyelvi leleménnyel kiváltani a trágár, obszcén szófordulatokat. Például az Egyenes kecskében (amelyet átdolgozva Alszik a doki Betlehemben címen adott közre) a csúnya szavakat következetesen elferdítette. A „baszd meg” például „babszeg” lett, és így tovább. De ezúttal nem finomkodik. Nyilvánvalóan korunk, mindennapjaink látleletét írta meg ebben is. Ahogy az egész Jelenetek...-ről is elmondható, hogy egy társadalom, egy korszak, egy nemzet tükre.

Hangsúlyozom: a Fehértől megszokottakhoz képest (ld. „égig érő fasz vagy!”) reflektálatlan káromkodások és beszólások szerepeltetésével (amihez az indokolatlan erőszakot is hozzávehetjük, merthogy Gyula néha bever egy-két orrot) az író minden eddiginél sötétebben akarta megírni azt a történetet, ami Magyarország, azt a történetet, ami jelenleg – nem túlzás –: a világ. Egy végtelenül primitív, nyelvében is erőszakos, undorító, ugyanakkor kisszerűségében röhejes valóságot fest elénk. Ahol az ember igazi otthona a nosztalgia.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Toroczkay András, BárkaOnline, 2014. február 4.