Mindent átjár a vudu, azaz a szellemek, az ártó vagy éppen jóságos szellemek jelenléte, a halottak együtt élnek az élőkkel, a túlvilág az evilággal. - Győrffy Ákos kritika-esszéje Kun Árpád Boldog észak című regényéről.

A hajléktalanszállón, ahol dolgozom, két hónapja megjelent egy nigériai születésű férfi. Szombaton, késő este csengetett be, azt mondta, legfeljebb hétfőig marad. Azóta két hónap telt el, ő bent van minden nap, már kora reggel ott áll a kapuban a gurulós bőröndjével, és amikor takarítás miatt nem jöhetnek be a hajléktalanok, akkor sem megy messzire, legfeljebb az utca túloldalára. Úgy áll ott a járda szélén, mintha várna valakire. Valakire, aki soha nem jön el. Néha le is lép a járdáról, hogy jobban belássa az utat, balra néz, jobbra néz, de semmi. Valamennyire ért magyarul, de nem beszél. Ha szólok hozzá, látszik, hogy megérti, de inkább csak bólogatással válaszol. Egy kolléga szerint egyszer úgy kezdett egy mondatot, hogy „tapasztalatom szerint”. A szálló többi lakójával semmiféle kapcsolata nincs, magában ácsorog az udvaron egész nap. Természetesen nem kerülhette el, hogy már a megérkezése utáni első napokban Kuntakintének nevezzék el a többiek. Soha magányosabb embert nem láttam. Magánya nem a nyelvtudás hiányából ered. Inkább úgy tűnik, mintha nem is akarna kapcsolatba kerülni senkivel. Vagy nem tudna. Talán akarna, de valamiért nem képes rá. Ezt nem tudom eldönteni. Ki tudja persze, honnan jön, és miféle élmények hallgattatták el. Vagy egyszerűen egy pszichiátriai eset, különösebb afrikai háttérborzalmak nélkül. Csak találgatni lehet. Ami viszont tény, az a magánya. Mintha nem lenne semmije a dermesztő magányán kívül. A Boldog észak című regény olvasása közben szinte folyamatosan ez a férfi járt az eszemben, és egyszer csak azt vettem észre, hogy úgy olvasom a regényt, mintha ő mesélné el nekem, hogyan is került ide. Azóta nem tudok úgy ránézni, hogy ne Aimé Billion, a könyv elbeszélője jusson eszembe róla. És most már nem is vagyok annyira kíváncsi arra, hogy valójában honnan érkezett. A regény megteremtette számomra az ő történetét is, amiért hálás vagyok Kun Árpádnak. De hálás vagyok másért is.

Kun Árpád kiváló költő. Ezt régóta tudom, nagyjából tizenöt éve. Negreni című versével, amit először olvastam tőle, azonnal "megvett". A hang, amely az övé, eltalált, megtalált, azóta sem ereszt. Ha májusban esik az eső, mindig az jut eszembe: Medárdus énekel. Belém épültek egyes versei, a részemmé váltak. A szerző elsősorban költőként ismert, de ne felejtsük el, hogy 1995-ben már megjelent egy regénye, az Esőkönyv.

Kun Árpád művei azon a mezsgyén mozognak, ahol a valóság összeér az ismeretlennel, a napok konok egymásutánja a mitikussal. Olyan világokat teremt, amelyekben ez a kettő - a valóság és a valóságfölötti – nincs elválasztva, szabadon folyik át egyik a másikba. Műveit az archaikusra visszanyúló szemlélet jellemzi. A világ itt még egy, nem kettő, vagy sok. Az istenek ugyanúgy részei, mint a trolibuszok. Visszagondolva az Esőkönyvre, nem a regény cselekménye maradt meg bennem, sokkal inkább az egységes, mély benyomás a könyvről, a szőlőhegy lakóiról, ízeiről és fényeiről. Az eredet egységének emléke maradt meg elevenen.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Győrffy Ákos, Litera, 2013. október 19.