Tavaly októberben ünnepelted hatvanadik születésnapodat, amelynek apropóján két könyved is napvilágot látott. A Magvető Kiadó Tettamanti Béla illusztrációival adta közre Rókatárgy alkonyatkor című emblematikus versedet. Hogyan fogadtad a könyvet? Mit jelent számodra ma ez a költemény?

A Rókatárgy-könyv igazi meglepetés volt a számomra, egy szép, finom, különös tárgy. Tettamanti rajzait, vonal-glosszáit, vonal-verseit sokra tartom, szeretem, szóval örültem, hogy ezt találta ki a kiadó. Ha előtte megkérdeznek, hogy melyik verset válasszák, azt hiszem, én is erre szavazok. Lényegesen ma sem jelent mást számomra, mint amikor írtam, hisz sok mindent jelent, ad absurdum: ha röviden és velősen meg tudnám fogalmazni, mit jelent, mi ez a vers, nem kellett volna megírnom. Abszolút alkalmi versnek készült, egy nyári JAK-tábori felolvasásra, ahol a róka volt a tárgy, igen, a róka, mint olyan. Azóta fölvett, magába szívott egy csomó időt a sajátomból is, a körülöttem lévőből is, ért, sötétedett, alkonyodott, fölvett jó néhány értelmezést és átértelmezést, azáltal, hogy jó néhány helyen még mindig tanítják, sokféle olvasattal gazdagodott, azt is mondhatnám, éli a maga tőlem független életét, nincs bezárva egy könyv mélyére, és ez jó.

Egy korábbi interjúban beszéltél arról, hogy fiókodban – vagy pontosabban számítógépedben – nagy mennyiségű, különböző műfajú szöveg gyülemlett fel, ám általában nehezen találják meg a helyüket könyv formájában. Miképpen láttad összetartozónak az elmúlt években íródott novellák közül azokat, amelyek bekerültek legújabb, Mi történt avagy sem című kötetedbe?

Nekem nem könnyű különféle rövidprózákból, pláne valóban rövid, tenyérnyi prózacédulákból könyveket, műegészeket építeni. Arról nem beszélve, hogy iszonyú időigényes, s annyi az egyéb munkám, megírandóm, hogy egy-egy kötet összerakása mindig hátrébb sorolódik. E könyv esetében bizonyos fokig könnyebb volt a dolgom, épp el kellett határoznom, hogy a „készgyanús” prózákat különtartom, s belőlük, 4-5 év anyagából, viszonylag hamar könyvet csinálok. Akkor tehát, amikor láttam, hogy ez egy meglehetősen homogén anyag, kiadja magát, szinte magától összeépült. Legnagyobbrészt havi ritmusban megírt novellákról van, illetve volt szó, melyek négy hetente jelentek meg a Népszabadságban, majdnem három éven keresztül. Természetesen a kötetben más a sorrend és a szövegeket is eléggé átírtam. Amit kihagytam, az is abszolút idetartozott, amiatt maradt ki, mert túlságosan tárcába hajlott, s úgy éreztem, inkább az előbb-utóbb (?) összerakandó tárcakötetbe való. Persze nálam ez egy eléggé süppedős határvidék, gondoltam is rá nemegyszer, hogy csinálok egy „ömlesztést”, amolyan prózák könyvét minden prózából, ami a gépemben van, de nem bánom, hogy végül így döntöttem. Zártabb, keményebb lett a könyv, igaz, monotonabb és mattabb is, de ez nem volt ellenemre. Egyébként már miközben íródtak és megjelentek, nem lehetett nem látni: anélkül, hogy előre egymáshoz tervezném őket, kezdenek egymáshoz tartozni, hosszban, tónusban, még nyelvben is. Ennek engedelmeskednem kellett, hisz nemcsak én csinálom a könyvet, a könyv is csinál engem. Egy hétköznapi helyzetben, ahol alig van mentális tartalék, történik valami, általában valami banálisan agresszív dolog, bűneset, affér, sérelem, kisebb-nagyobb felfeslése az amúgy is eléggé tépett, lestrapált mindennapi szövedéknek. Nyugodtan adhattam volna alcímnek a hajdani novellacímet A hullámzó Balatonból: Kis brutáliák. A konkrét brutáliát valaki interpretálja, mi történt, illetve történt-e egyáltalán valami, avagy sem. Érintettek, tanúk, tettesek, áldozatok mind az agresszió természetét és egykedvű fogadtatását tárgyazzák, azt, hogy elszenvedő és tettes is már-már rendjén valónak gondolja, ami egyáltalán nem az.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Ménesi Gábor, BárkaOnlline, 2014. február 13.