Berzsenyiben leginkább az a képessége varázsolt el, amellyel bele tudja álmodni magát egy dicsőséges korba a tizenkilencedik század fordulóján. - Írók írókról című sorozatunkban kortárs szerzőket kérdezünk a számukra legmeghatározóbb íróikról, stafétában. Jánossy Lajos ez alkalommal Kun Árpádot faggatta Berzsenyi Dánielről.

Kemény István adta tovább a stafétát, hogy Berzsenyiről beszélgessünk. Emögött sejthető-e valamely közös időkre visszautaló élmény? Hiszen pályakezdésetek is közös körből indult.

Ha tényleg akarod, leleplezhetem magunkat. István először Szép Ernőről akart kérdezni, valószínűleg azért, mert eszébe jutott, hogy valamikor évekig Szép Ernő-rajongó voltam. Én kértem, hogy legyen inkább Berzsenyi, mert akkor hirtelen úgy rémlett, hogy róla inkább lenne mondanivalóm.
Igen, a Sárvári Írókörhöz tartozunk mindketten, ami 1981 és 2003 között kisebb-nagyobb megszakításokkal minden csütörtök este összejött, és elméletileg ma se szűnt meg, gyakorlatilag pedig már csak akkor létezik, ha hazamegyek Magyarországra, és Istvánnak jó oka lesz, hogy egybehívja a többieket. Ebben a körben hajdan egymás írásait beszéltük meg, bár szóba kerültek más könyvek, mindenki a saját szakállára olvasott.

Öröm volt a választás; egyre ritkábban esik szó a huszadik század előtti irodalomról. Valamiképp a filológia és az irodalomtudomány "fóliasátrába" sorolódott. Amikor efféle régi szerző kerül szóba, elkerülhetetlen a kérdés: milyen a viszonyod, mennyire élő a "leszakadó kontinenssel", a tizennyolcadik-tizenkilencedik század fordulójával, annak irodalmával?

A gimnáziumban Berzsenyi nekem is csak tananyag volt. Levélbeli hencegése arról, hogy „tizenkét németeket megvertem, és azokat a város tavába hánytam”, sokkal élőbb volt számomra, mint a versei, annál is inkább, mert nap, mint nap ott mentem át a soproni Széchenyi téren, ami annak a hajdani tónak a feltöltése. Aztán van egy másik helyi véletlen, az, hogy a Magyar utca 5, ahol felnőttem, két házzal és egy úttesttel arrébb van a Pócsi utca 12-től, aminek a falán Berzsenyi-emléktábla függ. Az emléktábla domborműve az ellentétes járdáról nézve, ahol az óvodába jártam, egy teknősbékára hasonlított, ahogy kamaszkoromban is végig teknősbéka maradt, és csak turistaként visszajőve olvastam el, hogy ott lakott Berzsenyi 1819-1820 telén. Másrészt gyanakvás élt bennem a „földieimmel” szemben, mivel ötödik-hatodik osztályosként részt vettem természetvédelmi vetélkedőkön, ahol sok nagy soproni tudós hivatkozási alap volt, hogy később ezekről a titánként emlegetett bácsikról mind kiderüljön, hogy országosan tökéletesen ismeretlenek, ami dettó megismétlődött a Tanácsköztársaság dicső helyi vezetőivel is. Mindezt úgy éltem meg kiskamaszként, mintha becsaptak volna. Ezért aztán, amikor hallottam, hogy városunk egyik gimnáziumát Berzsenyinek hívják, a másikat Széchenyinek, rögtön tudtam, hogy ezek ketten ugyanúgy környékbeli nímandok. Helyi kötődéseimmel azért traktállak, mert Berzsenyin és Csokonain kívül igazán élő viszonyom a tizennyolcadik-tizenkilencedik század fordulójának magyar irodalmával sose lett, inkább csak alkalomszerű Kazinczyval, Kölcseyvel, Batsányival és kicsit korábbról Faludi Ferenccel. Amikor a harmincas éveim elején újraolvastam franciául Rousseau-t, Voltaire-t és Diderot-t, döbbenten szembesültem vele, hogy nyelvileg mennyire nincs távolság köztük és, mondjuk, Camus között, hogy ők e tekintetben mennyire kortársak még ma is.

Megkerülhetetlen a nyelv kérdése; Berzsenyi és a kor nyelvéé, az antik formáé.

A gimnáziumban ugyan sok Platón-dialógust elolvastam ugyanazzal a kamaszos habzsolhatnékkal, ahogy Dosztojevszkijt vagy Thomas Mannt – leginkább, mert elvarázsolt Szókratész személyisége – de csak az egyetemen és utána kaptam rá az ókori szerzőkre, akkor viszont évekig és makacsul csak azokat olvastam Hérodotosztól Plutarkhoszon és Tacituszon át sokakat egészen Ammianus Marcellinusig. (Ez utóbbit, friss olvasmányként, meg is beszéltem Simon Balázzsal, ami a szokásos leosztásban úgy nézett ki, hogy Balázs kiselőadást tartott nekem, azután pedig megdicsérte akkoriban írt hosszúversemet, az Iliont, ami óriási szó volt tőle, mert egyébként mindenkit, Tóth Krisztától Esterházyig pocskondiázott – Keményt szinte már hisztérikusan.) Valami olyasmit éreztem akkoriban, hogy ezekhez a szerzőkhöz képest kétezer éves folyamatos hanyatlásban van az irodalom. Antik költőkre már nem sikerült ugyanígy ráhangolódnom, ahhoz nyilván tudnom kellett volna latinul, amin hiába tanultam gimnáziumban és az egyetemen is, sose sajátítottam el, viszont helyettük felfedeztem magyarul Berzsenyit, mint olyan valakit, akit oda lehet melléjük állítani.

Ha a leglényegét kellene mondanom, akkor Berzsenyiben leginkább az a képessége varázsolt el, amellyel bele tudja álmodni magát egy dicsőséges korba a tizenkilencedik század fordulóján. Ebben persze semmi eredeti sincs, minden kornak megvannak a maga elvágyódói (láss például engem), akkoriban majdnem minden költő „klasszicizált”. Csakhogy az, ami náluk többé-kevésbé díszlet maradt, Berzsenyinél valóságos lett. Amikor például 1805-ben a nemesi felkelőkhöz – akiket akkor még feleslegesen trombitálnak össze, mert majd csak négy év múlva harcolnak Napóleon csapatai ellen Győr alatt, hogy rájuk kenhessék az elvesztett csatát a császáriak meg Petőfi – verset ír (A felkelt nemességhez), és azokat a sírjukból kikelt „párducos őseinknek” látja, lehet erős kétsége az embernek, a valóságban ezek a hadak hogyan festhettek, Berzsenyi látomásához azonban nem fér kétség, az hatalmas és lenyűgöző. És ugyanígy van ez akkor is, amikor a Horácban azt írja, hogy: „Zúg immár a Boreas a Kemenes fölött, /Zordon fergetegek rejtik el a napot, /Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik, /S minden bús telelésre dőlt.” Lehet, hogy csak a szóválasztás teszi, ahogyan a „zúg” az „immár” mellett áll, és hogy a „zordon” a „fergetegek” jelzője, vagy, hogy a „hófuvatok” egészen egyedien cseng, a „bús telelésbe” pedig dőlni lehet, mindenesetre minden szónak olyan hatalmas súlya van, amire más költőnél nem ismerek példát. És nyilván sok múlik az antik verselésen, amibe Berzsenyinek rengeteg munkával (ezt említi is valahol egy levélben Kazinczynak) a mondatait bele kellett dolgoznia.

A teljes beszélgetés itt olvasható »

Forrás: Jánossy Lajos, Litera, 2014. február 14.