A Magas tenger című regény intellektuális detektívtörténet, mely sokkal inkább szól magáról a nyomozóról, mint a bűnesetekről, amelyekkel találkozik. A könyv íróját, az eddig elsősorban költőként ismert Babiczky Tibort faggattuk miértekről és hogyanokról.

ELLE: Miért kellett mindenképpen megírnod ezt a könyvet?

Babiczky Tibor: Nem volt ilyen muszáj-érzetem, viszont egyre sokasodtak bennem a történetek, amelyek nem valók versbe. Az, hogy néhány éve balladákat kezdtem írni, valószínűleg egyfajta „nyitány” volt, de ezt csak utólag vettem észre. A prózában elsősorban nem a művészi, nagyon irodalmi szöveg vonz, hanem a jó sztorik, amelyek akár tűz mellett mesélve is tudnak hatni. Ám mivel a líra felől jövök, sokáig nem találtam a módját, hogyan meséljek: megszoktam, hogy a versben nem állhat fölöslegesen még egy határozott névelő sem, így aztán a prózáimat is a végletekig csupaszítottam, másfél oldalból néhány mondatra húztam, és ezek a megmaradt mondatok értelmezhetetlenül sűrűek lettek. Ez a gát ott szakadt át, hogy meglett az a figura, aki ennek a könyvnek a főhőse.

Mikor rajzolódott ki, hogy ebből regény lesz?

Eleinte nem volt más ambícióm, mint írni néhány novellát. Aztán belefutottam abba a hírbe, ami a könyv kulcsa, és megvilágítja, miért olyanok a nyomozó körülményei és lelkülete, amilyenek. A feleségem családja esztergomi, és az apósom mesélt erről az esetről, ami a 80-as években történt arrafelé.

Tehát, bármilyen megdöbbentő, igaz a történet. A könyvben egyébként is feltűnően erősek a médiából vett fiktív vagy valós idézetek. Gondolom, ennek van köze ahhoz, hogy médiafigyeléssel- és elemzéssel is foglalkozol.

Biztosan. Hiszen magazinoktól napilapokig, Magyar Fórumtól a 168 óráig, Egyenes Beszédtől az Echo TV-s újságíróklubig mindent be kell fogadnom a magyar sajtóból a munkám során, immár nyolc éve. A kutatások során mindez alapos olvasást, nézést, hallgatást és elemzést jelent, és ebbéli tapasztalataim a regény bizonyos pontjain kifejezetten a szöveg előnyére váltak.

A figurából mennyi vagy te és kik a többiek?

A fele biztos, hogy én vagyok, a többi részhez barátoktól, ismerősöktől, regényhősöktől „kölcsönöztem” jellemvonásokat.

Miért nem kapott a te detektíved igazi, agyafúrt gondolkodást igénylő bűneseteket? Az olvasó egyszer csak azon kapja magát, hogy valójában ő maga nyomoz, szeretné végre meglátni a betűk között a jeleket, amikből kiderülhet, mi is a baja ennek a fickónak.

A hétköznapokban ő egyszerűen csak létezik és végzi a munkáját, mint bárki más. A rendőrségi rutinban általában nem az év szenzációs bűnügyével lehet találkozni, a sorozatgyilkosok meg aztán végképp ritkák, mint a fehér holló, pedig bennük lenne az igazi potenciál a csavaros történetekhez. Ugyanakkor ennek az embernek a szempontjából nagyon fontos a közeg, hogy folyton az erőszakkal, vagy annak maradékaival találkozik. A társadalmi sötét oldalnak és a lelki nyomornak nem ott van az igazi rejtélyessége, hogy ki késelt meg kit és miért – hiszen ezek rendszerint a szokásosak: szerelemféltés, anyagi haszonszerzés, felindulás -, hanem ott, hogy hogyan kerültek az emberek ebbe a helyzetbe, és hogyan képesek még az úgynevezett nyugati társadalomban is ennyire állati módra reagálni. Abban, hogy egy ember egy pár cipőért leszúr egy másikat, bűnügyi szempontból nincs semmi titokzatos. Az emberi lét szempontjából annál inkább.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Horváth Cili, Ellemagazin.hu, 2014. február 14.