A regény főszereplője legalább kilenc nyelven tud, maga a regény „hét nyelven beszél”. Aprócska szerkezeti és stiláris dadogásaitól kicsit el-elfulladva is „hat és félen”. TARJÁN TAMÁS RECENZIÓJA.

Akár a pikareszk, az utaztató és a fejlődésregény újszerűen elegyített változataként is olvashatjuk e hagyományos előadásmódú, egyes szám első személyben szólaló nagyepikát. Aimé Billon, a mesélő félig fekete, negyedében fehér, negyedében sárga bőrszínt öröklő embernek tudja magát, hiszen egyfelől afrikai, másfelől vietnami és francia vér keveredik ereiben. Kacskaringós útja a „boldog Északra”, Norvégiába vezet, de ehhez a – mondjuk így, bár nem egészen mondunk igazat – „boldogtalan Dél” gyermekének kell lennie: java harmincas felnőtt éveiig a perzselő hő, az anarchikus társadalmi viszonyok, a hagyományozódó ősi törzsi kultúrák zűrzavaros országában, az Egyenlítő közeli Beninben él. Azaz inkább tanul, sodródik, tapasztal, beletörődik, ámul. Felnőttként is részben gyermek (például a szexuális tudat és igény alig fejlődik ki benne), kavargó szociális, családi, vallási, pszichológiai traumák – tragédiák és komédiák, csodás események és verejtékező hétköznapok – kissé infantilis megélője. Ahogy a nyelveket, úgy szívja magába a legkülönfélébb hatásokat, ám mindez csak az iránytalan egyéniség benső űrébe rakódva foszlana semmivé, ha a kényszer nem kergetné világgá Aimét.

Óvatosan kell bánnunk a három részre osztott, négyszázharminc oldalnyi prózával, mert az epizódbőség, a humorba ágyazott egzotikum, a forgandó színesség könnyen odakötözhetne valamely részlethez, mint a főhőst és egyes felmenőit kötelék a varázslatos fához. Csupán az Afrikából kereket oldani kényszerülő, ám francia földön sem szerencsés sorsú apáról egyetlen bekezdés egy egész modern mondakört vázol. Miután orvosi gyakorlata ellehetetlenül, mert a fekete földrész ellenőrizhetetlen (javasemberektől tanult) praktikáit is az európai gyógyászatba olvasztaná, lett mozigépész, nemzetközi művészfilm-fesztivál szervezője, utóbb szakács, majd versenyvizsgát tett óvó bácsi, aki végül – ha hihetünk a banki követelésnek – hatalmas adósságot hagy örökségül a fiára. S az apa csupán mellékfigura az anyához, a nagyanyához és különösen a szellemek világába bejáratos, ragyogóan megrajzolt nagyapához képest.

Zárjuk rövidre: Aimé, aki már Afrikában is elszegődött egy ott tevékenykedő norvég közösségbe s megtanulta a nyelvet, Észak-Európába helyezi át székhelyét, s némi kitérő után idősek és betegek gondozója lesz. Némi kitérő? Kun Árpád kezén a kitérők mind szerkezeti egységek, eseményrímek. A főhős – akkor még egy norvég dongatemplomot a turistáknak bemutató idegenvezetőként – az épület egyik kis részletének ikonikus értelmezésével szentesíti „norvégságát”, s lesz hamarosan „norvégabb a norvégnál” (a külső elfogadással ebben az országban semmi gondja nem akad; legalábbis neki nem). Egyetlen fölösleges mellékszál sem zavarja a nagytörténetet, mivel az extenzív gazdagságban még az is intenzív párhuzamaira lel, aminek talán ilyen megfelelője nincsen.

A Boldog Észak boldogan, távlatosan zárul, olyan szerelmi fordulattal, amely fizikai lényegének szokatlanságában is magasztos (kiváltképp azután, hogy a forró égövről érkezett jövevény érzékiségét a hó, hóesés ébreszti fel: a szűzi fehérség látványa, szimbolikája). Az afrikai zsibvásárra a norvég rendezettség, az egzisztenciális bizonytalanságra a majdhogynem túl konform kiegyensúlyozottság, a hőségre a fagy, a benini nagyüzemi kincskeresés pusztítására (elmeséletlenül is) a norvégiai olajkinccsel való bölcs, becsületes, jólétet adó sáfárkodás válaszol. Azért válaszolhat, mert a szerető szívében a lehetséges világ- és emberbékére nyitott férfi, Aimé képes feldolgozni az őt érő élményeket, benyomásokat. Kun – számos rejtett vagy kiviláglóbb mesterfogása mellett – végigviszi a regényen a tudatmódosítás iróniával és visszafogottan alkalmazott motívumát. Billon rendelkezik – még a vajákos nagyapa készletéből – olyan szerrel, melynek cseppjeit maga szintén elő tudja állítani. Bár egyre ritkábban keres menedéket az üvegcsénél (hiszen semmi esetre sem drogos, s e szer nem is drog, hanem az afrikai, múltba vesző világ varázsemléke), a nadragulya-medikámentum használata a könyv mirákulumait, valószínűleg csak a fantázia síkján játszódó egyes mozaikjait (és néha a laposabb mondatoktól sem mentes szépírás szövegtechnikai tévesztéseit) ugyancsak jótékonyan elhiteti.

A teljes cikk itt olvasható » 

Forrás: Tarján Tamás, Revizor Online, 2014. február 18.