Interjú: Szilasi László meg sem várva első regénye sikerét, belevágott a másodikba

Aki nem tudja, az tanítja, mondja a népi bölcselet. Ez Szilasi László irodalomtörténész és író esetében biztosan nem igaz. Már első regénye is nagy visszhangot vert, máris itt a következő, hogy végképp elhallgattassa a bölcselkedőket. Nyomozókról, kommerszről és a politika hatásairól beszélgettünk.

Első regénye, a Szentek hárfája komoly szakmai sikert ért el. Megkapta érte a Rotary Irodalmi Díjat is. Nehéz ilyenkor belevágni a következőbe?

Nem, egyáltalán nem volt nehéz: mire a Szentek hárfája megjelent, már rég benne jártam A harmadik híd előmunkálataiban. A regényírás nagyon erős drog, hamar világos lett, hogy függővé váltam. Nem akartam nélkülözni ezt az élvezetet, ez a standardvágy jóval erősebb volt az elismerés keltette átmeneti szorongásnál.

A történelmi regény és az intellektuális krimi kereszteződése volt a Szentek hárfája. S bizony A harmadik hídban is feltűnik egy kanadai emigráns, aki éppenséggel nyomozó.

A felmérések azt mutatják, hogy egyre kevesebben olvasnak, ők is elsősorban kommersz műfajokban utaznak: az olvasó emberek túlnyomó többsége ezekben járatos. Nádasnál, a Párhuzamos történetekben is feltűnnek efféle szálak, én sem tartok kínosnak semmi effélét: otthonosan ismerős narratív keretek mindannyiunk számára. A regény ötlete egyébként félálomban merült fel egy váratlan címötlet kapcsán: Sherlock Homeless.

És hogyan lett a szóviccből osztálytalálkozós regény?

A 25 éves osztálytalálkozónkon valóban felbukkant egy fiú Kanadából, aki annak idején nem volt az osztálytársunk. Volt viszont egy osztálytársunk, akiről senki sem tudott semmit, csak én voltam bizonyos benne, hogy Szegeden él, hajléktalan jellegű életet. Ezen felül pedig volt egy hajléktalan barátom, akivel öt éven át minden nap találkoztam, tárgyait cserélte be nálam pénzre, figyelhettem, hogyan csúszik napról napra egyre lejjebb. Egy idő után már egyszerűen nem értettem, miért nem hal meg, mi tartja még mindig életben. A regényt azért írtam, hogy választ találjak erre a kérdésre. Ennyiben a két regényem szorosan összetartozik: az egyik azt kérdezi, hogy miért érdemes meghalni, a másik azt, hogy miért érdemes élni.

Nemcsak az optimistább megközelítés miatt tűnik olvasmányosabbnak ez a regény, hanem a letisztultsága miatt is. A korábbiban valahogy jobban látszott az író, a kihúzott, mégis meghagyott részek trükkjeiben, a csavarosabb szerkezetben. Itt viszont szinte maguktól gördülnek a mondatok.

Sugár Dénes egy ponton azt mondja, hogy egy jelentős ember dicsőséges halála erős érv lehet az egyéni halhatatlanságról szóló gyermeteg álmodozások ellenében. Szerintem nem teljesen biztos, hogy a meghalás értelmességére vonatkozó kérdés optimistább az élet értelmességére vonatkozó kérdésnél. A nyelvi letisztulás viszont az anyag hatására talán valóban bekövetkezett. Az első regényben daloltam, mint egy színes énekesmadár. A második esetében szépen lassan bele kellett tanulnom az alázatba.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Papp Sándor Zsigmond, NOL.HU, 2014. február 22.