Kaszál, és nagyregényt ír, amely egyszerre magyar és amerikai. Temeti a posztmodernt, miközben a kamaszok nyelvén beszél. Könyvének főszereplője a természetbe menekül, másoknak a koponyáját lékelik meg. A Jégvágó rejtélyes szerzőjével, Centaurival beszélgettünk.  

Az elmúlt héten többen kérték, áruljam el, kit rejt a neved. Miért ilyen fontos a rejtőzködés? Készülsz-e önleleplezésre, mint Spiegelmann Laura?

Nem készülök. Spiegelmann és énközöttem lényegi különbség, hogy Laura valójában nem létezik (ezt kezdettől kezdve mindenki sejtette), én viszont igen. Ahogy Németh Zoltán írta nemrégiben: Laura halott. Én viszont élek. Bár az elmúlt években egyesek halálhíremet keltették, mivel a Kék angyal után kicsit hosszúra nyúlt a szünet.

Két novellásköteted után 2013 végén jelent meg első regényed, a Jégvágó, amely San Franciscóban és Montanában játszódik. Miért döntöttél úgy, hogy karaktereid és helyszíneid távol kerülnek Magyarországtól?

Nem a helyszín, hanem a téma mellett döntöttem, a téma pedig az Államokhoz köti a regényt. Ezt a történetet nem lehet elmondani más helyszínnel. Érdekes, hogy ez a kérdés nem először kerül elő, holott az írók igen gyakran választanak olyan helyszíneket, amihez személyesen nem vagy csak kevésbé kötődnek. A legextrémebb példa erre, amikor ókori vagy középkori helyszíneket választunk. A szerző szabadsága ebben kivételes, és mégis, a felvetés már a könyv megjelenése előtt borítékolható volt. Mintha az Amerikai Egyesült Államok, mint helyszín (téma), tabu volna az európai szerző számára. Sok szempontból egyébként otthonosabban érzem magam Oakland környékén, mint itthon. Más ott a jelenségek, az emberek, a történetek légzése, és engem sokkal inkább vonz, mint az itteni légkör. Itt néha kimondottan fullasztó az éter.  

Egyébként követed a magyar prózairodalmat? Mi a véleményed róla?

Inkább úgy fogalmaznék: időről-időre mintát veszek belőle. Úgy érzékelem, hogy egyre inkább sokszínű, és ez minden bizonytalanságával együtt nagyon jó. Időnként valami friss és vonzó illat csapja meg az orrom. Mint amikor a metrón váratlanul finom kölni illatát érezzük, de nehéz megmondani, hogy kitől származik.

Dan Coolbirth, regényed főszereplője és elbeszélője megutálja Salingert, amikor rájön, hogy a Zabhegyezőben teremtett figura teljesen különbözik megalkotójától. Úgy éreztem, hecceled az olvasót. Mennyire zavar téged, hogy a magyar olvasóközönség hajlamos többet törődni a szerzővel, mint alkotásával?

Nem tudom, hogy ez így van-e valóban, bár első kérdésedet látva, talán igen. A nekem írt mailek tanúsága szerint a többségnek bőven elég az, amit a könyvek mutatnak vagy adnak, ugyanakkor persze találkozom más attitűddel is. Engem ez sem zavar. Nem bombáznak azzal, hogy márpedig jöjjek ki a térre. Bár olyan volt, hogy valaki megdühödött, és egy levél tanúsága szerint kihajította a Kék angyalt a vonatablakon, amikor rájött: valószínűleg sosem tudja dedikáltatni. Pedig, mint az olvasó írta, a könyvet szerette. Mindezek mellett azért valóban olyasmikre figyelnek néha, ami nem igazán szükséges az írások élvezetéhez. Úgy gondolom – és az olvasók egy része szintén úgy érzi –, hogy a mindenütt jelenlévő szerző akár terhére is lehet a szövegnek, amint szerintem a szövegek időrendisége is fölösleges információ. Ha a szöveg leválik a szerzőről és az időrendiségről is, egy másik, kicsit szokatlan, de tökéletesen legitim értelmezési mező jöhet létre.

Most beleesek abba a hibába, hogy összemoslak regényed hősével. Vidéki gazdálkodóként hogyan tudsz megélni? Jobban megy a sorod, mint Dan Coolbirth-nek?

Jobban, de nem mindig volt ez így. Vidéken élek, egy kisebb birtokon, de a szó klasszikus értelmében nem vagyok gazdálkodó, nem a birtok tart el.

Miért írsz egyáltalán? Mi hajt, amikor leülsz a gép elé? A „nyomot hagyni vágya” vagy feladat teljesítése?

Egy rövid ideig, úgy húsz éves korom körül talán volt bennem ilyen vágy, mára viszont nyoma veszett. Nyilván hihetetlen, de bárhogy keresem is, nem találom. Azt viszont remélem, hogy a nekem fontos emberek a halálom után is prosperálhatnak abból, amit elvégeztem, ám erre gondolva sem kizárólag az írás lebeg a szemem előtt. Remélem, sétálnak majd az általam ültetett fák alatt. Talán még az sincs ebben, hogy akkor majd rám gondolnak, csak szeretném azt hinni, nem haszontalan, amit teszek. Ugyanígy gondolok a könyvekre is. Ugyanakkor az írás a legelképesztőbb kaland, a szabadság olyan foka, amihez hasonlót semmi sem ad. És úgy hat, akár a drog. Másfelől kemény munka. Kitartást, éberséget és fegyelmet kíván, mégis nehezen értem a „szenvedő” írókat. Ha nem élvezném az írást, ha már nem volna benne új tudás, kaland, tett és vágy, akkor hagynám a fenébe, és a továbbiakban csak fákat ültetnék.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Boldog Zoltán, Irodalmi Jelen, 2014. február 25.