Életében először írt prózát, és első regénye olyan különleges krimi lett, amely éppen azért ragadja meg az olvasót, mert semmi és senki sem az benne, aminek mutatja magát. Babiczky Tiborral prózaírásról, az irrealitás és a valóság viszonyáról és arról beszélgettünk, mennyire szeret kísérletezni. - Szekeres Dóra interjúja.

Nagyon meglepő könyv a Magas tenger, mert minden jelző, amivel az ember elsőre illetné, nem is igaz rá, ha jobban belegondolunk. Kriminek mondanánk, közben nem is az, regénynek is hívhatjuk, de a fejezetei annyira erősek, hogy akár külön novellákként is megállják a helyüket. Prózát olvasunk, amely tele van költőiséggel. A főhős pedig egy olyan nyomozó, akit inkább hívnánk filozófusnak, bölcsésznek, mint rendőrnek. Tudatos volt ez az ellentmondásos építkezés?

Ez mind igaz, de nincs mögötte koncepció. Csupán egy alap volt a fejemben, amiről fogalmam sem volt az elején, hogy hogyan fogom felépíteni, és hová fog vezetni. Annyit tudtam, hogy szeretnék írni egy történetet a klasszikus borotválkozásról. Egy barátomtól kaptam ugyanis egy 1913-as Gillette borotvát. Tudta rólam, hogy kedvelem a régi pengéket. Ott volt előttem ez a gyönyörű darab, és nem hagyott nyugodni, járt az agyam, és egyszer csak meglett a figura, a nyomozó figurája. Megírtam az első novellát, ami aztán a kezdődarabja is lett a könyvnek, és azt éreztem, hogy talán van még a témában három-négy másik történet is, de még akkor sem gondolkodtam azon, hogy kijön-e belőle egy egész kötet. Aztán az apósom mesélt nekem egy borzongató esetről, amely a hetvenes években történt Esztergomban, és akkor tudtam, hogy igen, ez az, megvan, ezt meg akarom írni. Sőt, azt is tudtam, hogy ez lesz a zárókövem valamihez, ami még el sem indult, de ki lehet bontani egy regénnyé.

És aztán hogyan folyt a munka?

Életemben nem írtam még prózát, így amit az előbb mondtál, hogy a fejezetek akár külön novellákként is olvashatók, nem véletlen. Ez volt a mankóm az írás során, mindig csak egy fejezetnyi anyaggal kellett foglalkozzam, és még ekkor sem volt fogalmam arról, hogy ez az ív végül hány fejezetet bír el. Tíz fejezettel voltam kész, amikor úgy éreztem, hogy megmutatom a kiadóban. Bevittem a Magvetőbe, de még bele se kezdtek az olvasásba, mikor szóltam nekik, hogy ne is tegyék, mert találtam hiátusokat, amelyeket ki akarok tölteni. Két ilyen kör is volt, míg végül összeállt a könyv.

Mikor dőlt el, hogy nem szokványos krimit fogsz írni, azaz, hogy a krimi csupán szüzséként szolgál valami máshoz?

Nem feltétlenül lett volna baj, ha végül egy egyszerű krimi lesz belőle, hiszen szeretem a műfajt, de nem biztos, hogy alkalmas lennék írni is. Kevés az igazán kiemelkedő krimi, és talán pont amiatt, hogy jól ismerem a műfajt és valamelyest a bűnfelderítés szakmáját is, nem találtam volna akkora izgalmat abban, hogy egyszerű krimit írok. A polgári foglalkozásomat tekintve már sok éve médiafigyelőként dolgozom, így kénytelen vagyok minden nap az összes napi- és hetilapot végignézni, szóval óhatatlanul belefutottam ezekbe a történetekbe. Bár tisztességes bűnügyi rovata a magyar újságoknak ugyanúgy nincsen, mint ahogy magának a kriminek is inkább a ponyvába hajlik a megítélése, ezek az abszurd történetek, minden groteszkségükkel együtt, sarkítva és sokkolóan, de rengeteget elmondanak a mai Magyarországról. Gyönyörű példázatok arról, hogyan működnek a dolgaink.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Szekeres Dóra, Litera.hu, 2014. március 3.