A bányák mélyéről jön, hogy az irodalom egén tündököljön. Ma már a Marosvásárhelyen élő Székely Csabával, a Bánya-trilógia szerzőjével azonosítják az egész erdélyi drámairodalmat. Díjak, elismerések, telt házak és számos felkérés övezi az útját. Paródiáról, megbízható művészetről és a konyhaszagról beszélgettünk.

– Könnyen tudna paródiákat írni egy bizonyos Székely Csaba műveire?

– Azt hiszem, elég könnyen. Amikor olvasok valamit, tulajdonképpen a modor az első, ami szembetűnik, és azt elraktározom valahová az agyam modorközpontjába, Mordorba. A saját modoromat is elég jól ismerem, úgyhogy valószínűleg tudnék ilyen paródiát írni, csak nem szeretnék.

– Azért jutott eszembe mindez, mert paródiákkal indult el az írói pályán. A kor- és pályatársait figurázta ki. Jó ötlet volt ez így utólag is?

– Sokat segített a paródiaírás. Jobban megismertem általa a kortárs erdélyi irodalmat, és úgy gondolom, érzékenyebb lettem a különféle stílusokra is. Mindenképpen gazdagodtam általa. Ráadásul a paródiaírás elég pimasz dolog, és jó volt már az elején kipróbálni ezt a pimaszságot, amit azóta is igyekszem nem elveszíteni.

– A parodista az, akire szemtől szemben nevetnek, a háta mögött pedig átkozzák. Főként azok, akik kimaradtak az Írók a ketrecben című kötetből. Barátságok, vagy inkább sértettségek maradtak utána?

– Túl sok sértődésről nem tudok. Megismertem a paródiák révén néhány kiváló embert és néhány kiváló írót… Meg másmilyen írót is. Ezekkel a kiváló emberekkel azóta is barátok vagyunk, akkor is, ha ritkán találkozunk. A paródia nem azért születik, mert valakinek ki nem állhatom a műveit, és ezért bosszút akarok rajta állni. Sok parodizált írót nagyon tisztelek. De, mint mondtam, ott van a szükséges pimaszság is. Johnny Depp mesélte egy interjúban, hogy őrülten rajongott Iggy Popért. Aztán amikor egyszer kocsmában ült, és besétált Iggy Pop, odament hozzá, és elkezdte anyázni. Abban a pillanatban így tudta kifejezni az érzéseit. A paródiaírás is kicsit ilyen.

– Hogyan lett ebből színház?

– A színház nem egyenes következménye ennek. Balázs Imre József nemrég úgy fogalmazott, hogy többszörös pályakezdő vagyok. Írtam paródiát, abbahagytam, írtam rövidprózát, abbahagytam, aztán elkezdtem darabokat írni. Ezt egyelőre nincs szándékomban abbahagyni. Így visszatekintve mindez arról szól, hogy valami a felszínre akart törni, csak nem találta a megfelelő utat. Mint amikor egy tóban jégpáncél alatt vagy és keresed a léket, ahol kibújhatsz. Úgy tűnik, számomra a színház volt ez a lék.

– Meglepte a Bánya-trilógia azóta is tartó, folyamatos sikere? Ha jól tudom, az első darabot Olaszországban is bemutatták.

– Nagyon meglepett. Az első darab, a Bányavirág, szűk közönség számára készült, és nem gondoltam, hogy ki fog kerülni a nagyobb nyilvánosság elé. Az még jobban meglepett, hogy a trilógia után írt műveimet is jól fogadták, mivel folyton azt érzem írás közben, hogy ehhez én nem is értek, azt sem tudom, hogyan kell drámát írni. Folyamatosan tanulom a mesterséget. Valóban volt egy Bányavirág-bemutató Rómában, de egy olyan program keretében, amely fiatal európai drámaírók műveit szeretné megismertetni az olasz közönséggel. Nem hiszem, hogy repertoáron marad. Bár ki tudja.

– Ahhoz képest, hogy nem tud drámát írni, meglepően sok elismerést begyűjtött. Az első rádiójátéka, a Szeretik a banánt, elvtársak? című BBC-díjas lett. Akkor a szakma nem vesz észre valamit?

– Inkább arról van szó, hogy „ösztönös” író vagyok. Amikor elkezdek írni egy drámát, mindent aprólékosan eltervezek, de az első adandó alkalommal elkanyarodom a terveimtől, és teljesen más irányba megyek, lesajnálom a saját terveimet, mert úgy érzem, másfelé kell mennem. Tehát megvannak a mesterség szabályai, a dramaturgia, amit igyekszem szépen követni, de aztán mindig győz az ösztön, az őrültség, a kiszámíthatatlanság. Ezért van az, hogy amikor jól benne vagyok egy dráma írásában, egy idő után fogalmam sincs, mi lesz belőle.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Papp Sándor Zsigmond, NOL.HU, 2014. március 6.

A cikk eredeti változata a 2014.03.06-i Népszabadságban olvasható.