Nagy Koppány Zsolt a regény két korábbi verzióját is megsemmisítette

Harmadik regényével (Nem kell vala megvénülnöd 2.0) is nevetésre ingerli olvasóit Nagy Koppány Zsolt, hogy aztán nagy durranással rácsapja az ajtót a vidámságra. A jelen: sóhivatalok sótlan közszolgái, a jövő: az öregek állami szinten történő kiirtása. Humorról, idézéstechnikáról és sírfeliratokról beszélgettünk.

– Nem fél attól, hogy maholnap egy sötét sikátorban leüti egy közigazgatási hivatalnok vagy céges angoltanár?

– Mind a közigazgatási hivatalnokok, mind pedig a céges angoltanárok tudják a lelkük mélyén, hogy a dolgok nagyjából így mennek itt is, ott is. És bizonyára tetszik nekik, hogy valaki ezt leírta. Ezért inkább arra számítok, hogy rám hunyorítanak majd, amolyan „Tudjuk mi!"-stílusban.

– Azért kérdezem mindezt, mert a könyv első felében nem túl fényes képet fest a hazai hivatalokról. Saját bőrén tapasztalta a siralmas állapotokat?

– Igen, volt szerencsém közel két évet egy hivatalban eltölteni, és noha nem bátorkodnék saját szerény tapasztalataimat általános érvényűnek nevezni, meggyőződésem, hogy a könyvben megrajzolt figurák és helyzetek kortól független archetípusok: a közigazgatás és a hivatali lét józan ésszel néha csak második olvasásra felfogható sajátosságai termelik ki őket.

– Mi ennek a résznek a műfaja? Paródia, szatíra, pamflet? Vagy inkább rögrealizmus?

– A kötet három regénye közül az első szatíra, sok vitriollal lelocsolva. Realistának nem nevezném, hiszen minden kitalált benne, hogy ne menjünk messzire, még a neve is: Só- és Egyéb Szóróanyagok Hivatala. A működési mechanizmusok, az emberek egymáshoz való viszonya is sok esetben nélkülözi a valószerűséget, viszont ezáltal talán sikerül megsejtetni valamit a néha ijesztő abszurditásból. Például, hogy a szaknyelv így fogalmaz: „A közigazgatás fogalmához tartozik, hogy azt nem végezheti bárki, hanem fő-szabályként az erre rendszeresített állami alkalmazottak."

– Ugyanakkor azt is olvasni a regényben a regénybeli írótól, hogy mindez csak előjáték a harmadik részhez. Az olvasók figyelmének elterelése. A sokkot enyhítendő...

–Így igaz. A harmadik könyv történései - mely szerint a hatalom a felborult társadalmi és társadalombiztosítási egyensúlyt úgy próbálja meg helyreállítani, hogy elkezdi összegyűjteni és kivégezni az ezredforduló előtt születetteket - annyira sokkolóak, hogy szükségét éreztem két könyvön keresztül mintegy előre oldani annak feszültségét. De az első két könyv írás közben arra is lehetőséget adott, hogy felvezesse, minden bizonnyal csak olvasói rossz érzések formájában azt, ami a harmadikban bekövetkezik. Ott ugyanis új értelemmel telítődik az első regény sok furcsa, abszurd és érthetetlen víziója, és hirtelen, a szerzői szándék szerint sokkszerűen összeáll a kép. Hogy aztán elkezdjen egy új történet kibontakozni az embertelenség közepette.

– Sok réteg, stílus keveredik, szóviccek, kikacsintások jellemzik a könyvet, ám végül csak a csönd marad. Nehéz volt ide eljutni?

Nem szívesen mondom ezt, mert olyan, mintha hivalkodnék a szenvedéssel, de igen, nehéz. Öt éven át írtam, elsősorban a harmadik könyvet, és két korábbi, sikerületlen verzióját semmisítettem meg csalódottságomban... Aggódva is gondolok a Mester és Margarita azon tételére, miszerint kézirat soha nem ég el, mert azokat a változatokat nem szeretném viszontlátni. Sokáig nem akart sikerülni, túl nagy volt a téma, nehezen leltem rá a formára, a stílusra és a hangulatra, melyek segítségével - remélem - sikerült elkerülnöm a közhelybe-fulladást, a blődséget, a hatásvadászatot, a hitetlenkedő olvasói fejcsóválást, és még sorolhatnám. Ehhez képest stílusjátékokkal kiszínezni az első két könyvet nem volt nehéz: inkább egyfajta terápia volt.

A teljes interjú itt olvasható »

Papp Sándor Zsigmond, NOL.HU, 2014. március 7.